Működésének századik napjához érkezett az aktuális szerbiai kormány és valamiféle íratlan szabály szerint ekkor telnek le a kormánykoalíció mézeshetei, ez az a pillanat, amikor az első elemzések elkészülnek az elvégzett munkáról. Három hónap alatt értelemszerűen nem lehet nagy dolgokat végbevinni, különösen egy olyan nehéz gondokkal küszködő ország esetében mint Szerbia, azonban ennyi időnek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy körvonalazódjon, mit is szándékozik tenni, milyen irányba igyekszik haladni és mik lesznek a prioritásai a hatalmi többségnek.
Esetünkben az a kissé felemás helyzet áll fenn, mely szerint a kormányfő nem a legerősebb pártból került ki. Ugyebár a választásokon a legtöbb szavazatot a Szerb Haladó Párt kapta, ezzel szemben a piaci alkudozásban Ivica Dačić szocialista elnök szerezte meg a kormányfői tisztséget. Ez a leosztás pedig már eleve magában hordozta, hogy nem tudni ki irányítja ténylegesen a kormányt. Aleksandar Vučićnak hihetetlen mértékben megnőtt a hatalma, miután Nikolić államfővé választását követően a haladók elnöki tisztségét is megszerezte, ami mellett a kormány első alelnöke és egyben védelmi miniszter is. Ő olyan vehemenciával vetette bele magát a bűnüldözésbe, a korrupció elleni harcba, hogy a honi média szerb Elliot Nessnek is nevezi (ő üldözte Al Caponét), ezzel pedig olyannyira a reflektorfénybe került, hogy egy pillanatra sokan elfelejtették, hogy igazából Dačić irányítja a kormányt. A pozícióknak ez a letisztázása, vagyis a területek kijelölése még folyik, ami ellentmond annak a többször is hangoztatott ígéretnek, miszerint ez a kormány nem lesz feudumokra osztva, hanem egy csapatként fog funkcionálni. Azt, hogy ez nem fog működni, láthattuk a két botrányminiszter Velja Ilić és Milutin Mrkonjić példáján is, akik azon kaptak hajba – kettejük habitusát ismerve finoman fogalmazva –, hogy melyikük hatáskörébe melyik autópálya építése kerül. Jelenleg egész konkrétan nem hallani róla, hogy bármelyiket is építenék. Azután, szocialista–haladó vonalon amiatt is vita alakult ki, hogy egyik vagy másik, bizonyos önkormányzatokban nem volt hajlandó felbontani az eredeti szövetséget, amit demokratákkal vagy más erőkkel kötöttek, azért, hogy a köztársasági szintű partnerrel egy kevésbé stabil többséget hozzanak létre. Ez a hatalmi térfoglalás még zajlik, ami miatt az érdemi munka nagyon sok önkormányzatban áll, egy újabb hatalomátrendezési hullám valószínűleg a Demokrata Párton belüli elnökválasztás befejeződése után indulhat el.
Tehát, mint már említettük, a kormány egyáltalán nem csapatként működik, igazából a Dačić–Vučić–Dinkić trió leosztotta egymás között az érdekterületeket, így a kormányfő jobb híján a Koszovó és/vagy/se EU problémájával foglalkozik, a haladók vezetője a gonosz bűnözőket üldözi, amihez egy szemüveget is beszerzett, a G17 Plusz..., bocsánat, Szerbia Egyesült Régióinak első embere pedig a gazdaság és a pénzügyek teljhatalmú ura.
Ami a legnagyobb gond, hogy ebben a pillanatban még nem tudni pontosan, merre is haladunk, a nagy orosz testvér, Európa, vagy más régiók, kontinensek irányába, legalábbis az egymással ellentmondó kinyilatkoztatások miatt ez a helyzet. A korábbi kormányban Vuk Jeremić külügyminiszter volt az, aki állandóan botrányt keltett kijelentéseivel, most az államfői székbe került Nikolić az, aki jár-kel a világban és nem tud olyat mondani, amivel valakit ne sértene meg, legyen szó Srebrenicáról, Koszovóról vagy éppen Macedóniáról. Ő utána aztán jobb híján Dačić takarít, akinek szintén volt egy félreértelmezett mondata, amikor Németország második világháborús szerepére utalt, de ő személyesen tett Canossa-járást a német nagykövetségen. A másik oldalon viszont az derült ki, hogy az orosz testvériség sem virágzik olyan szépen, mint azt Belgrádban gondolták. Ugyanis ezek a gonosz oroszok is csak a saját javukat nézik, vállalatokat akarnak olcsón vásárolni, meg befolyást akarnak, az egymilliárd eurós hitelt viszont nem nagyon akarják adni, mert nem bíznak a törlesztésben.
Úgyhogy jelen pillanatban nem tudni, merre is megy a hajó, jelenleg jobb híján nyugatnak tart.
Mivel a mozgástere gyakorlatilag erre korlátozódott, Dačić kénytelen volt a koszovói problémát a nyakába venni, ami akár jó is lehet, mert a szükség még jó megoldásokat is hozhat. A helyzet rendezését taglaló állami stratégia egyelőre még államtitok, de a kormányfő kezet nyújtott Hashim Thacinak, bejelentette, hogy folytatódnak az egyeztetések Prishtinával és a Clinton–Ashton hölgykoszorú e heti látogatásának is kedvező üzenete van. Ha Dačić csak egy kicsit is hajlik a pragmatizmusra, végre oldódhat a koszovói csomó, mindenesetre e téren ígéretes a helyzet.
Vučić hiperaktív búgócsiga-pörgéséből ezzel szemben ma még nem lehet látni, mi fog kisülni. Oliver Dulić ellen tett konkrét lépéseket, emellett nagy hévvel zajlik az Agrobank-ügy rendezése is, de emlegetik a Vajdasági Fejlesztési Bank körül is a rendcsinálást meg még 24 privatizáció felülvizsgálatát, de ezekből most még semmi sem látszik. Vučić túl nagy tétet tett fel erre a boszorkányüldözésre, így sokat nyerhet, de sokat is veszíthet vele.
A nagy hármas harmadik tagja Mlađan Dinkić felel azért a területért, „amiből élünk”. Ezen a területen azonban az első 100 nap inkább romlást hozott, habár hosszabb távon pozitív dolgok körvonalazódnak. Az áfa kétszázalékos növelése következtében az élelmiszer 20–30 százalékkal drágult meg, úgy, hogy ráadásul ezen termékek esetében nem is történt növelés. Ugyanakkor megszüntettek számos illetéket, aminek köszönhetően például a gépkocsik bejegyzése 3000–4000 dinárral is olcsóbb lett. Ami pénzügyi téren e pillanatban az egyik legjobbnak tűnő megoldás, az a jövő évi költségvetés tervezete, amelyet, ha ebben a formájában fogad el a parlament, akkor végre megkezdődhet a rendcsinálás a pénzügyekben és végre csökkenhetnek a túlméretezett kiadások, mintegy 10–20 százalékkal. Persze, csak ha időközben nem módosítják a büdzsét annak kiadási oldalán.
Ami az elmúlt három hónap legnegatívabb lépése volt a pénzügyek terén, és ami nem (kizárólag) Dinkićet terheli, az Šoškić bankkormányzó leváltása és az új jegybanktörvény, amelynek egyes megoldásait az EU is felrótta a kormánynak, mint olyanokat, amelyek a jegybanki függetlenséget veszélyeztetik.
Dinkić választási ígéretei közé tartozott még a közvállalatok pártmentesítése és a decentralizáció, de ezek szót sem érdemelnek. Ami nincs, arról kár beszélni.
A kormány megalakulása előtti napon hozta meg az alkotmánybíróság botrányos döntését, amellyel a vajdasági autonómiát nyirbálta meg. Kisebb pengeváltások után Dačić és Pajtić asztalhoz ültek és megállapodtak abban, hogy mielőbb el kell fogadni a Vajdaság pénzeléséről szóló törvényt. Ígéret tehát ezen a téren is van, a cselekvés még várat magára, ám a vajdasági történet folytatása is nagyban függ a DP-n belüli végkifejlettől.
Dačić júliusi expozéjában kiállt a kisebbségvédelem mellett. Ekkor arra tett ígéretet, hogy a következő ciklusban bővíteni fogják az emberi és kisebbségjogi törvényeket. Ebben a száz napban ilyen téren látható lépések nem történtek.
A kormányfő száz nappal ezelőtti felszólalásában irodalmi vizekre evezve, a Balkán szó nevének jelentéséből – vér és méz – kiindulva közölte, hogy a vérből már elég volt, itt az idő, hogy a mézet is megízleljük. Nos, a vérből valóban elég volt, de mézet még nem ízlelhetünk, csak a távolból hallani méhek zúgását, amelyek nem biztos, hogy ideérnek.
