A Kolubara bányamedence élére a hatalom Milorad Grčićet nevezte ki, akiről annyit lehetett tudni, hogy játékautomatákat és gyorséttermet üzemeltetett. A szemfüles média azon nyomban megtalálta az összefüggést és a szakmai tapasztalatot: a csevap és a pljeskavica sütéséhez is szenet használt, és a Kolubara is szénkitermeléssel foglalkozik. Igaz, az utóbbinak a sikeres működésétől függ Szerbia áramellátása, de egy ilyen apróság felett aztán már igazán el lehet siklani, nem? A rostélyossütöde királyának felívelő karrierje nyomán aztán sorra derült fény a hatalom káderezésének legpikánsabb megoldásaira. Így derült ki, hogy a Szerbiai Villanygazdaság vezérigazgatójának segédje nem más, mint Dragana Milošević, akinek a szakmai előmenetelében a Pink tévén futó Grand című antikulturális műsor táncosnői szerepköre és valóságshow-kban való részvétel szerepelt. Nišben a helyi repülőtér igazgatóbizottsági elnöke Jelena Lilić végzettségét tekintve állat-egészségügyi technikus. Gondolom, itt az összefüggés valahol ott lehet, hogy szárnyasokat is gyógyít időnként.
Čedomir Backovićnak, az igazságügyi miniszter segédjének képzettségével nincs gond, ő ügyvéd, viszont a független és elfogulatlan igazságszolgáltatásért felelős tisztséget úgy tölti be, hogy korábban elítélték, mert verekedésben vett részt. Az abszurdumok számát növeli egy kudarcba fulladt kísérlet is: Milanka Karić, a milliók elsikkasztása miatt az Interpol által körözött, évek óta Moszkvában tartózkodó Bogoljub neje az Európai Parlamentben szeretett volna jelentéstevő lenni a korrupciós ügyekben, de ez végül meghiúsult.
Persze ezt a sort még nagyon sokáig folytathatnánk, sőt, egész biztos vagyok benne, hogy az Olvasó is ismer olyan személyt, akinek váratlanul meredeken indult meg felfelé a karrierje, amit egy dolognak köszönhetett, jó időben a jó pártba lépett be, és vállalt ott szerepet.
Ebben az országban már hosszabb ideje az érvényesülésnek szinte egyedüli útja a párttagság. Ezt támasztja alá az az adat is, miszerint kétmillió ember tagja valamely politikai szervezetnek, ami nem kevesebb, mint a szavazótestület egyharmada. Ilyen körülmények között pedig egészen máshogy hangzik az a beteljesületlen kampányígéret, mely szerint az új hatalom pártmentesítést hajt végre a közvállalatokban és más, a hatáskörébe tartozó vállalatokban, intézményekben. Ennek legfőbb cáfolata a fenti névsor, ugyanis ezen emberek egyéb képességeik híján párttagságuknak köszönhetően jutottak magas tisztségekhez. A realitásokat tükrözi, hogy a héten a közvállalatokról szóló törvény tervezetéből törölték azt a rendelkezést, miszerint közvállalat igazgatója nem lehet párttag. Az indoklás szerint ezzel diszkriminálják azokat, akik tagjai valamely politikai pártnak. A valóság meg az, hogy amennyiben ez így maradt volna, akkor többek között Dušan Bajatović szocialista kádernek is távoznia kellene a Srbijagas igazgatói tisztségéről. Habár, formálisan ez is megoldható lenne azzal, hogy a kinevezésre kerülő személyek ezt megelőzően kilépnek a pártjukból. Na, de nem adok ötleteket.
Igazából maga a pártmentesítés badarság úgy, ahogy van. A demokrácia egyszerűen úgy működik, hogy a polgárok pártot alapítanak, amelynek célja a hatalom megszerzése, és ha ez sikerül, akkor a pártapparátust helyzetbe hozzák. Ezzel semmi gond nincs. Mármint a párttagsággal. A probléma ott és akkor jelentkezik, amikor egy-egy párt „túlnyeri” magát, és egész egyszerűen nincs neki elegendő, megfelelő végzettségű embere a hatalmi kaláccsal járó tisztségek betöltésére. Valami ilyesmi történt 2000 októberében is, amikor Koštunica győzelmének köszönhetően az addig 1000–2000 tagot számláló Szerbiai Demokrata Párt az ország legbefolyásosabb pártja lett. Ők jobb híján úgy oldották meg a dolgot, hogy tömegesen felvették, átvették az SZSZP és a Jugoszláv Baloldal kádereit. Most is hasonló a helyzet, amikor a jelenleg Szerb Haladó Párt néven futó politikai szervezet hatalmi tapasztalat nélkül a legnagyobb kormányerő lett, amely a legtöbb tisztségre delegálhat embereket. És miután a párt képzett káderállománya igencsak véges, így kerülnek igazgatói székbe táncosnők, csevapsütők, korábban kutyák és macskák oltását végző állat-egészségügyi technikusok és más egzotikus személyek.
A másik terület, ahol pedig a kádertúltengést ellensúlyozni kell, az a végzettség. A választási kampány idején Tomislav Nikolić egyetemi oklevele és diplomamunkája körül folyt botrány, azóta futószalagon érkeznek a különböző magánegyetemeken kiadott oklevelekről szóló hírek. Olyasmit is hallani, hogy egy-egy polgármester, államtitkár vagy igazgató egy-két év alatt jutott ilyen oklevélhez, úgyhogy a legfrissebb hírek szerint felül fogják vizsgálni ezeknek az egyetemeknek a működését. Azonban, tekintve, hogy akkreditált oktatási intézményekről van szó, senki se reménykedjen nagy felfedezésekben vagy diplomaérvénytelenítésben. Az pedig teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy ha egy-egy pártnak nincs megfelelő jelöltje valamely tisztségre, akkor az adott párttól független személyt jelöljenek és nevezzenek ki.
A rendszerváltás hajnalán, amikor még volt Magyarországon egy olyan elképzelés, hogy a köztársasági elnököt közvetlen módon válasszák, a nemzet csótányának nevezett, ma már inkább celeb szerepkörben tetszelgő Nagy Feró is kampányolt. Szlogenje ez volt: Szakadt országnak szakadt elnököt. Hosszú hajjal, bőrdzsekiben, szakadt fazonnal járta az országot, a sajtónak pedig ezt nyilatkozta: Hiszem azt, hogy egyszerű paraszti ésszel el lehet kormányozni egy országot. Végül Magyarországon nem is közvetlenül választottak köztársasági elnököt, és Feró sem került politikai tisztségre, de az általa akkor felvázolt „Te is lehetsz sztár” elképzelés ma Szerbiában virágzik. A recept a következő: Figyelni kell, mely párt mikor kerül pozícióba, időben át kell igazolni, és „szerezni kell” egy egyetemi oklevelet (állítólag 10 000 euró az ára). Feró víziója két évtizeddel később Szerbiában él és virul. Az ország szakadt, az elnök meg pálinkát főz.
