Az előző héten robbant ki Szerbiában a lehallgatási botrány: az elmondottak alapján a legmagasabb rangú állami tisztségviselők beszélgetéseit kísérték figyelemmel. A Biztonsági-tájékoztatási Ügynökség (BIA) értesítette a részletekről Aleksandar Vučićot, a kormány korrupcióellenes küzdelemmel megbízott alelnökét, a biztonsági szolgálatok irányítóját. Az információk szerint Vučićot, Tomislav Nikolić államelnököt és Nebojša Stefanovićot, a szerbiai képviselőház elnökét is lehallgatták az elmúlt időszakban. Hogy a koalíción belüli perlekedések vagy a logikus gondolkodás révén-e, de elsőként Ivica Dačić belügyminiszter nevét kezdték emlegetni az ügy kapcsán, különösen akkor, amikor kiderült, hogy a híváslisták lekérésére a belügyminisztérium bűnügyi osztálya adott utasítást. Dačić a lehető leggyorsabban elhárított minden felelősséget és részletes kivizsgálást ígért, megengedhetetlennek nevezve a történteket.
Olyan adatok is napvilágot láttak, hogy csak az egyik telefonszolgáltatón keresztül évente 270 ezer alkalommal nyernek betekintést a polgárok beszélgetéseibe. Saša Janković köztársasági ombudsman és Rodoljub Šabić adatvédelmi biztos is reagáltak: sürgették azoknak az előírásoknak a mielőbbi meghozását, amelyek ellehetetlenítenék, hogy bármelyik polgár magánéletéhez ilyen könnyen hozzáférhessen valaki.
Egyesek nem voltak hajlandók készpénznek venni a históriát. Ezen vélemények szerint a haladóktól megszokott színdarab egy újabb jelenetével állunk szemben, melynek valódi célja vagy a rendőrségen belüli személycserék előkészítése, vagy a koalíciós erőviszonyok átalakítása. A téma kapcsán Miloš Vasić politikai elemzővel, publicistával beszélgettünk.
Megítélése szerint melyik tábornak van igaza? Annak, amelyik politikai marketingről beszél, vagy annak, amelyik komolyan veszi a lehallgatásról szóló információkat?
– Eddig még egyetlenegy olyan bizonyítékot sem mutattak fel, amely alátámasztotta volna, hogy bárkit is lehallgattak. A lehallgatás fogalmilag téves meghatározása ennek az esetnek. Ha ugyanis valakit lehallgattak volna, létezne hanganyag vagy legalábbis bizonyos információ, amelyhez a lehallgatással hozzájutottak. Ilyen információk viszont nincsenek. Mindössze a hívott számok kért listájával rendelkeznek azok, akik most állítják, hogy lehallgatták őket. Ha lehet hinni az ombudsmannak és az adatvédelmi biztosnak, ilyen lista naponta harmincszor is készül. Megszokott bűnügyi, rendőrségi módszerről van tehát szó, melyet gyakran alkalmaznak. Az alapján tehát, hogy valaki kérte a hívott számok listáját, még mindig nem lehet lehallgatásról beszélni. Ők viszont folyamatosan úgy nyilatkoznak, mintha csak egy új brioni plénumot akarnának.
Mi történt valójában?
– A bűnügyi rendőrség munkatársai, akiket én megbízható szakembereknek tartok, teljesen véletlenszerűen bukkantak rá a szóban forgó telefonszámra, nem tudván, hogy az Aleksandar Vučićé. Bevett gyakorlat, hogy ha bűnüldözési szempontból valaki érdekesnek számít a rendőrség számára, akkor leellenőrzik, kié a szám, kiket hívott fel. Fontos momentumnak én azt tartom, hogy valaki ezt belülről jelentette Vučićnak. Innentől kezdve már világos a történet. Vučić rögtön lehetőséget látott az ügy felfújásában, s azt gondolta: miért ne rendezhetne jelenetet. A kormány száznapos munkájával nem értek el túl sokat, a közvéleményben pedig tartani kell valamivel a feszültséget a nagy korrupcióellenes harc kapcsán, bele lehet az egészbe keverni Miškovićot is – hatalmas öröm ez a bulvársajtó számára. A tények szerint nem történt semmi, ködösítés meg cirkusz azonban van. Nem zárom ki, hogy újabb adatokkal gazdagszunk majd, de az eddig látottak alapján egyszerűen ez a helyzet.
Mennyire állnak ellenőrzés alatt az állambiztonsági szolgálatok, a belügyminisztérium különböző osztályai? Elképzelhető-e egyáltalán, hogy olyasmi történjék meg, mint amit most a nyilvánosságnak prezentáltak?
– Elméletileg megtörténhet. Nem szabad azonban elfelejtenünk azt sem, hogy ezeken a szolgálatokon belül igen szigorú ellenőrzési rendszer működik, amelyik alapjában véve mindig valamilyen csapatmunkára épít. Nem történhet meg tehát az, hogy míg valaki valamit csinál, arról mások ne szerezzenek tudomást. Másrészt hatalmas kockázattal is jár, ha nemkívánatos tevékenységről szereznek tudomást, legjobb esetben az illető elveszíti a munkahelyét. Éppen ezért csak akkor intézkednek, ha arra utasításuk vagy bírósági meghagyásuk van. Nem vagyunk tehát sokkal okosabbak attól, amit eddig hallottunk.
Mekkora problémának számít az, hogy a híváslistákhoz olyan könnyű Szerbiában hozzáférni?
– A törvénynek kellene szabályoznia ezt a kérdést, mint ahogyan az más országokban is történt. A bíróság jóváhagyásának szükségességét kellene bevezetni. Tudom, nálunk egyelőre még azt sem nehéz beszerezni, s ezzel kapcsolatban is számos kérdés merülhet fel, de egy napon, amikor ez a szerencsétlen igazságügyünk függetlenebbé válik, még hasznunkra lehet egy ilyen jogszabály, mert a bíróság valóban fontolóra veszi, hogy kiadja-e a meghagyást.
