A Délvidéki Kutatóközpont és a magyarkanizsai Rákóczi Szövetség régi terve vált valóra júniusban, amikor a magyar külügyminisztérium támogatásával elkezdték azt a programsorozatot, amelynek keretében a délvidéki mártírhalált halt plébánosoknak kegyelethelyeket állítanak. Október 28-án elsőként az óbecsei Petrányi Ferenc apátplébánosról emlékeztek meg, akiről a belvárosi templomkertben domborművet állítottak fel. Azt, hogy ki volt ő és hogyan élt, ma már kevesen tudják. A 85 éves Molnár Zsuzsanna talán az egyetlen, aki személyesen is ismerte a tragikus sorsú lelkészt.
Zsuzsa nénit remek memóriával áldotta meg a sors, élénken emlékezik a gyerekkori eseményekre. Családi házuk a plébánia szomszédságában volt, apja az egyházközség elnökeként tevékenykedett a negyvenes évek első felében, anyja pedig jó barátságban volt a plébános nővérével, így a család bejáratos volt Petrányiékhoz.
– Abban az időben az volt a szokás, hogy a plébános családtagjai is helyet kaptak a plébánián, így az apátplébános úr szülei is itt laktak. Özvegyasszony nővére a kislányával is jó ideig ott élt, ő vezette a plébánia gazdasági ügyeit, és ő irányította a háztartást. Sokszor fogadtak magas rangú vendégeket, ilyenkor figyelmet kellett fordítani még a terítésre is. Én is itt tanultam meg Rózsika nénitől az elegáns szervírozást, felszolgálást, meg a gyümölcskosár készítését. Nagyon aktív társadalmi élet zajlott akkoriban a plébánián, egy-egy kiemelt vallási ünnep után a város vezetőségének és az egyházközségnek a tagjai is meghívást kaptak a plébániára – mondja Zsuzsa néni.
A bajai születésű Petrányi Ferenc 1918-ban került az óbecsei belvárosi plébániára, ezt megelőzően Kalocsán volt kispap. Már ekkor rendkívül szorgalmas és aktív volt, tudományos kutatómunkát végzett, és könyveket írt.
– Apám állami tisztviselő volt, ezért nekem szerb tannyelvű iskolába kellett járnom, így hittanórákra a zárdába jártam a plébánoshoz: egyszerűen, értelmesen adott elő, nagyon élveztük. Sokat tett a vallásosságért, emellett szabad idejében tanított, írt, előadásokra járt. Munkásságáért a püspöktől megkapta az esperesi rangot is. Volt egy gyönyörű, nagy gyümölcskert itt a parókia mellett, a mostani tömbházak helyén. Rengeteg szőlő, gyönyörű, nemesített körte, őszibarack termett a kertben, ahol ő maga dolgozott, metszett, permetezett. Mindig örömmel hozta be nekünk az első gyümölcsöket. A kertben volt egy deszkákból épült faházikó is, abban egy pad meg egy asztal, ő mindig ott imádkozott – idézi fel emlékeit az asszony.
Zsuzsa néni határozottan állítja. hogy Petrányi plébános soha nem politizált.
– A betelepített erdélyieknek Berec közjegyző a háború idején szinte egy egész falut felépíttetett a síneken túl, Óbecse Péterréve felőli részén. Az apátplébános azt is felszentelte, papi hivatásából fakadóan tette, nem volt benne semifféle politikai gesztus – mondja határozottan. – Rendkívül intelligens, okos ember volt, emellett szerény és nyugodt természetű. Nagyon szerette a társaságot, és ha tehette, segített azokon, akik hozzá fordultak. Szegény embert ingyen temetett. Kedves és szerény ember volt, oktatva és közérthetően prédikált. Tizennyolc éves koromig jártam hozzá a plébániára, amíg el nem vitték.
– Meneküljünk vagy maradjunk? – kérdezte őt a feljegyzések szerint egy híve 1944 őszén. Az apát ezt válaszolta: – Amíg csak egy hívem is lesz, addig én el nem megyek sehova.
1944. október 8-án vonultak be a partizánok Óbecsére, és az elsők között hurcolták el a plébániáról – a bűne az volt, hogy 1941-ben üdvözölte a magyar katonákat. A templom melletti Centrál Színházba zárták a többi helyi magyarral együtt.
A Centrálnak, a mostani városi színház épületének, akkoriban más volt az arculata. Óriási színházterme volt, hátul és oldalt erkélyekkel, alattuk páholyokkal – elegáns volt és tágas. Ide hurcolták a magyarokat, itt kínozták halálra a plébánost is.Tíz napig tartott kínzásának egyik módja – a szemtanúk állítása szerint – az volt, hogy egy partizánnő magas sarkú cipőjével a szerencsétlen ember meztelen hasán táncolt, mások az asztalról ugráltak a hasára, amíg az fel nem szakadt. Miután meghalt, az ablakon át kidobták az udvarra. A község temetőjében teljes titoktartásban a káplánja temette el. Azok az óbecseiek, akik ismerték a kegyetlen gyilkosokat, azt mesélték, hogy később többüknek elborult az elméje.
Zsuzsa néni elbeszélése szerint a plébános holtesttét zárt koporsóban vette át a nővére, de a koporsó fedelét nem nyithatta fel. Gyönyörű, fekete márvány sírban pihent évekig, a fejkövön egy felirattal amelyet ő kért a sírjára. A vallásos szöveg utolsó mondatát Zsuzsa néni örökre megjegyezte: „Ha az életemben egy lelket is megmentettem, akkor nem hiába éltem.”
Tisztelték és szerették őt a hívők, a sírján mindig volt friss virág. De Petrányi apátplébános még halála után sem nyugodhatott mindig békességben. Zsuzsa néni úgy emlékszik, először a márványfedelet lopták el a sírról, majd a hetvenes évek elején valaki a helyi közösségben vakartatta le a sírra vésett szöveget. Később az összes papot kiemelték sírjából, és a kápolna tövében helyezték el őket. Ma közös márványtábla őrzi nevüket a kápolna hátsó falán, Petrányi Ferencre pedig a kápolna jobb oldalán egy márvány fejkő emlékeztet.
1944-ben és 1945-ben Vajdaságban több mint harminc katolikus pap vált a véres bosszú áldozatává. Miért gyilkolták le őket ily kegyetlenül? Mert erkölcsi példát mutattak – verd meg a pásztort, és szétszéled a nyáj –, idézi ezzel kapcsolatosan a szentírást a történéseket feltáró Matuska Márton. A kutatásai alapján összeállított listán, melyen a brutálisan legyilkolt egyházi személyek névsora áll, 34 név szerepel.
