Semmi jóra nem számítottam, amikor leváltották az újvidéki városvezetést, s a választások után immár második nekifutásra – a „nagy átkomponálás” jegyében – megalakult a haladók által irányított új önkormányzat. Minden áron meg kellett alakulnia: addig gyűjtötték a képviselőket, amíg végül elegen nem lettek a többséghez, s nyilvános névsorolvasást nem tartott az akkoriban még csak polgármester-jelöltként politizáló Miloš Vučević a képviselőház termében. A legkevésbé annak örültem, hogy az új vezetőségben ott fognak ülni azok a képviselők is, akik esetében a nacionalista megnyilvánulások, a Vajdaság- és Újvidék-ellenesség szinte jellemépítő feltételnek számítanak. Nem tetszett, hogy a Szerbiai Demokrata Párt is a városvezetés részévé vált, különösen pedig az szegte kedvem, hogy a Dveri mozgalomból kizárt képviselők is a hatalmi többség részét képezik majd Vajdaság fővárosában – azért zárták ki az ex-Dveriseket, mert a választásokat követően kicsit elengedtek szélsőségességükből, s szövetkezni mertek a náluk egy fokkal kevésbé nacionalista erőkkel.
Hogy Vajdaság autonómiájáért nem rajong különösebben egyik jelenlegi önkormányzati párt sem, már korábbról tudhatjuk. Ebből a szempontból talán az sem számít túlságosan meglepőnek, hogy az egyik koalíciós partner első fontos feladatául Vajdaság zászlajának az eltávolítását tűzte ki, s hajtotta végre a Városi Közlekedési Vállalat és a piacok karbantartásával megbízott Tržnica közvállalatok bejáratánál – a megszerzett zsákmány (igazgatói posztok) elosztása során éppen ezek a vállalatok jutottak a Szerbiai Demokrata Pártnak.
A lépésen azért sem kell meglepődnünk, mert történetesen ez az a párt, amelyik a Szerbiai Alkotmánybíróság előtt foggal-körömmel küzd a vajdasági hatáskörök, szimbólumok alkotmányellenességének a bizonyításáért, s a vajdasági autonómia fokozatos leépítéséért. Az alkotmányhoz pedig értenek, hiszen elnökük volt az, aki az új alkotmány elkészítésének oroszlánrészét magára vállalta. Igen, ez az új alkotmány bukott meg Vajdaságban a népszavazás során, mindezzel azonban már kevesebbet foglalkoztak, a lényeg, hogy Szerbia még egyszer meghatározta, mihez kell Vajdaságnak tartania magát. A témát tovább is lehetne még feszegetni: Szerbia ugyanis még ehhez a vajdaságiak által elégtelennek értékelt alkotmányhoz sem tartja magát, amikor a kötelezettségeinek teljesítéséről (pénzről) van szó.
Valószínűleg a Dveri volt tagjainak sincsen különösebb kifogásuk az ellen, hogy ne lobogjon tovább a vajdasági zászló a közvállalatok előtt. Egykori mozgalmuk ugyanis éppen nemrég indította el azt a kampányt, amely nem az autonómia leépítésére, hanem rengeteg időt megspórolva, egyenesen annak eltörlésére tett javaslatot, nacionalista indulatoktól fűtve és szelektív történelmi tudásból táplálkozva.
Nem tudom, hogy iskoláinkban, teszem azt, történelemórán, vagy egy témát érintő novella átbeszélése során elmagyarázza-e valaki a jövő generációinak és szavazóinak, hogy mi is Vajdaság, hogyan jött létre, miben különbözik Közép-Szerbiától vagy Koszovótól, melyek az értékei, mitől lehet valaki büszke arra, tartozzék bármelyik nemzeti közösséghez, hogy vajdasági. Félő, hogy manapság ilyesmire nem jut idő. Ez az egyik alapvető oka annak, hogy a szélsőséges populizmus, az ellenségek örökös keresése, az üres nacionalizmus, az összeesküvés-elméletek annyira népszerűek lehetnek ma a fiatalok körében is, hogy gond nélkül bejuttatnak egy éppen csak politikai szereplésbe kezdett szélsőséges mozgalmat a városi képviselő-testületbe. Talán ez is oka lehet annak, hogy valaki aláírja a vajdasági autonómia megszüntetését célzó kezdeményezést, melynek indoklásában a felsorolt pontok között szerepel, hogy Vajdaságnak nincsen történelmi múltja, vagy hogy Európában nincsenek sehol sem tartományok.
A vajdasági kormányfő adott hangot a minap annak a meglátásának, hogy az efféle szélsőséges elképzelések a másik oldalon is hasonló szélsőségeket teremthetnek – magyarán: felerősíthetik a Vajdaság függetlenségéért síkra szállók táborát. Európai tisztségviselők is mind gyakrabban hangsúlyozzák: Koszovó kérdésén túl még Vajdaságét is meg kell oldani Szerbia európai csatlakozása előtt. S valóban, reálisan áttekintve a helyzetet, meg kell állapítani: így nem mehet tovább. Nem lehet az éppen aktuális kormánytöbbség kénye-kedvének kitenni azt, mi illeti meg a tartományt és mi nem; nem lehet egy adott igazgató döntésének a tárgya az, hol tűzhetik ki és hol nem Vajdaság zászlaját; nem lehet az alapján meghatározni a kisebbségi és emberi jogokat, hogy a kormánypártoknak a politikai nyereséghez éppen mekkora adag nacionalizmusra van szükségük az adott pillanatban...
Lehet, hogy nincsenek tisztában vele, pedig nem árt, ha tudják: azok a pártok, amelyek ma az autonómia eltörlésén dolgoznak, tulajdonképpen a lehetséges vajdasági önállóság megteremtéséhez járulnak hozzá. Ők maguk szítják azt a szeparatizmust, amiről annyit beszélnek, s ami ellen olyan határozottan fellépnek néhány százaléknyi támogatottságban reménykedve a választások során.
