Két ország legfőbb közméltóságainak csúcstalálkozója a politikában „komoly műfaj”-nak számít. Az internetes hírportálok, híradások által felkínált kommentálási lehetőség pedig (többé-kevésbé) „komolytalan műfaj”-nak. Mégis, Tomislav Nikolić szerb államfő kétnapos budapesti tárgyalássorozatának elemzését kezdjük azzal, hogyan kommentálja ezt a látogatást maga a „nép”. Persze nem a teljes populáció, csupán a szerbiai közvéleménynek az a része, amelyik a látogatásról szóló híradások elolvasása után veszi a fáradtságot, hogy valamilyen módon megkommentálja azt, de mégis, valamiféle hangulatkép, általános vélekedés ebből is megállapítható.
Meglepően pozitívan. A véleményt nyilvánítók elsöprő többsége üdvözli, hogy Szerbia jó kapcsolatokat igyekszik kialakítani a szomszédaival, jelen esetben Magyarországgal, és őszintén reméli, hogy ez a szomszéd ténylegesen is tud segíteni Szerbiának az Unió felé vezető kacskaringós úton. A viták inkább belpolitikai jellegűek, és (még mindig) arról szólnak, vajon Nikolić alkalmas és megfelelő ember-e arra a tisztségre, amelyet immár hónapok óta betölt, vagy sem – de azt a kölcsönös kívánalmat, hogy a szerb és a magyar nép barátságban és jó szomszédságban éljen egymással, különös tekintettel a mindkét országban élő kisebbségre, senki sem kérdőjelezi meg, sőt, határozottan üdvözli. Xenofób, nemzet- és idegengyűlölő hangulatnak nyoma sincs ezeken a fórumokon, és ez számunkra, Szerbiában élő magyarok számára mindenképpen megnyugtató tanulság kell, hogy legyen.
Tomislav Nikolić hétfői és keddi, egymást követő, először Orbán Viktor miniszterelnökkel, majd Kövér László parlamenti elnökkel és Áder János köztársasági elnökkel folytatott tárgyalásain egyébként pontosan azok a témák és kérdések kerültek terítékre, amelyek fontosak, időszerűek, és ebben a pillanatban meghatározzák a két ország egymás közti viszonyait. A Magyarországon élő szerb, illetve a Szerbiában élő magyar közösség sorsa és helyzete, mint örök és megkerülhetetlen téma. Szerbia uniós integrációjának kérdése, amely Magyarországnak éppúgy érdeke, mint az érintett országnak. A gazdasági és kulturális kapcsolatok további fejlesztése és bővítése, melynek szerves része (lesz) a magyar kulturális központ tervezett megnyitása Belgrádban. Újabb határátkelők megnyitása, amelyet szintén szeretne mindkét fél, de a dolgot némileg megnehezíti, hogy nem csupán két ország egymást elválasztó határáról van szó, hanem egyben az Európai Unió külső határairól is. Mindezekben a témákban mindkét fél egyértelműen nyitott és építő jellegű módon nyilatkozott meg, a szerb elnök csupán egy-két (az ő szempontjából) érzékenyebb kérdésben adott kitérő és diplomatikus választ, mint amilyen például a temerini fiúk kegyelmi kérvénye, vagy Vajdaság alkotmányos helyzete.
Az ilyen jellegű találkozók során szinte elkerülhetetlen, hogy vagy a tárgyaló felek közül valaki (önérdekből), vagy az eseményről tudósító sajtó (szenzációhajhászásból) ne használja a „történelmi” jelzőt. Ez most is megtörtént, annak kapcsán, hogy a két államfő (Nikolić és Áder) közös sajtótájékoztatón jelentették be: megegyeztek abban, hogy jövőre, egy később meghatározandó időpontban együtt hajtanak fejet az 1944/45-ös (titói, kommunista, partizánok által végrehajtott – lehet válogatni a jelzők között) megtorlások áldozatai előtt, majd azt követően az 1942-es vérengzések (lásd még: újvidéki razzia, hideg napok) áldozatai előtt. Sok éves háttérmunka áll emögött a fiatal generáció számára talán már jelentéktelennek tűnő, de az érintettek számára annál fontosabb szimbolikus gesztus és bejelentés mögött. Sok éves munka, amelyben a vajdasági magyar politikusok és értelmiség éppúgy kivette a részét, mint a magyar diplomácia és a magyarországi politikum – mert, talán mondani sem kell, nem a magyar félen múlt az, hogy ez a bejelentés csak most történt meg, és nem sokkal korábban.
Az „áttörés” jelzőt tehát mindenképpen kiérdemli ez a bejelentés, és szóljon Nikolić javára az, hogy a mindenkori felelős szerb politikusok közül elsőként volt bátorsága megtenni ezt a lépést. A személyes érdem tehát már mindenképpen az övé, de az ünneplés mégsem lehet teljes és felhőtlen, mert egyszerűen nem lehet nem észrevenni, mekkora a „fáziskülönbség”, az időbeli eltolódás a két fél ezzel kapcsolatos cselekedetei között. Magyarország már 1943-ban, tehát még a második világháború ideje alatt (egyedüliként az összes akkori hadviselő fél közül!) vizsgálatot indított a saját hadseregének egységei ellen az újvidéki razzia miatt, több halálos ítéletet is hozott, Szombathelyi Ferenc honvéd vezérkari főnököt pedig a háború vége után ki is szolgáltatta Jugoszláviának, ahol ki is végezték. Szerbiának ezzel szemben közel hetven évre volt szüksége ahhoz, hogy eljusson egy főhajtásig.
De legalább eljutott.
