Túlfűtött indulatok, feszültté váló viszony, zászlóégetés, provokatív üzenetek. Ismét ilyen dolgoktól hangos az újabban Nyugat-Balkánnak nevezett ex-jugoszláv térség, a hágai törvényszék pénteki ítélethirdetése nyomán. Az ítéletet pedig, erősebb kifejezéssel élve botrányosnak, de visszafogott megfogalmazásban is problematikusnak lehet nevezni. Mert nehezen lehet megmagyarázni, hogy ha a mellesleg cirka 1200 oldalon íródott vádirat nyomán a Vihar hadművelet során elkövetett kitelepítések, gyilkosságok, üldözések, falvak felégetései miatt Ante Gotovina 24 évet, Mladen Markač pedig 18 évet kapott, akkor ugyanezen bíróság másodfokon hogyan dönthet úgy, hogy mindketten ártatlanok és szabadlábon a helyük. Ez akár azt is jelentheti, hogy azok, akik első fokon vitték az ügyet, nem értenek a joghoz. Persze, természetesen nem ezt jelenti. Ugyanis ez a bizonyos felmentő ítélet is úgy született meg, hogy a döntést hozó öttagú testület két tagja ellene szavazott.
A felmentő ítélet egyik következménye, hogy ezek után védhetetlenné vált a szerbiai Hága-ellenes erők mantrája, miszerint a hágai törvényszék politikai intézmény, amelyet azért hoztak létre, hogy a szerbek felett ítélkezzenek. Tény és való, mindannyian tudjuk, a szerb befolyás alatt lévő Jugoszláv Néphadsereg rohanta le Horvátországot, Arkan, Šešelj, Dragan kapitány és a többi „hős” szabadcsapatainak segítségével. Na de, a másik oldal sem volt ártatlan, nyilvánosságra kerültek hangfelvételek, feljegyzések, amelyekben a néhai Franjo Tuđman horvát elnök az országnak a szerbektől történő megtisztításának szükségességéről beszél, és azt sem kell elfelejteni, hogy a kétezres években az is elhangzott, hogy ha a horvát elnök nem halálozott volna el, rá is vádemelés várt volna, tettestársához, Miloševićhez hasonlóan. És amellett, hogy az 1995-ös Vihar felszabadító katonai hadművelet volt, nem lehet elsiklani afelett, hogy ennek során a hivatalos adatok szerint mintegy 220 000 ember volt kénytelen elhagyni nem lakhelyét, hanem szülőhelyét. A kevéske holmit pótkocsira pakoló, traktorokkal menekülő szerbek konvojáról készült képeket láthattuk, ezek nem az ellenséges hadsereg tagjai voltak, hanem egyszerű emberek és nem lehet általánosítani, egészen biztos, hogy nem mindannyian támogatták azt, ami történt.
Azzal, hogy a Nyugat, ellentétben a második világháború utáni nürnbergi perekkel, ahol pontosan definiálták, kik felett ítélkeznek, most nem egy olyan ad hoc törvényszéket hozott létre, amelynek feladata a szerb bűnösök elítélése – bár a kilencvenes években uralkodó viszonyok között akár ezt is megtehette volna – ugyanis a hágai testület neve szabad fordításban: a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekményeket vizsgáló bíróság. Tehát, ebből következik, hogy minden oldal által elkövetett bűnöket egyenlő elfogultsággal kell vizsgálni. Azt is, hogy a szerbek felperzselték Vukovárt, és azt is, hogy a horvátok bosszúból kitelepítettek több mint 200 000 embert, azt is, hogy Szerbia a legkegyetlenebb kínzásokat, tortúrákat, bűncselekményeket követte el Koszovóban, de azt is, hogy az albánok a foglyul ejtett szerbek szerveivel esetleg kereskedtek. Miután deklaratívan nem lett kimondva, hogy a kilencvenes évek négy háborújában a szerbek lettek volna az agresszorok, ezért minden oldal bűncselekményeinek egyenlő súllyal kell latba esnie.
Szerbia a horvátok, bosnyákok és albánok mellett az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország ellen is harcolt és nem kell különösebben beavatottnak lennünk, hogy értsük, ezzel az ítélettel ők benyújtják a számlát Szerbiának.
A hágai ítélettel kapcsolatban egyértelmű: politikai döntésről van szó. Objektív igazságszolgáltatás helyett a Nyugat a történelemírás mellett döntött, ennek eszközévé tette a törvényszéket. Az ott született ítéletek alapján körvonalazódik, hogy Szerbia volt az agresszor és nem mellékesen, saját felelősségüket is letisztázák, mosták kezeiket. Az általuk most írt történelmet azonban az érintetett felek nem fogadják el egyként, a szerb, horvát, bosnyák és albán történelem tankönyvek egymástól eltérően magyarázzák majd ezt az időszakot. Így, a nagyhatalmak igazából nyitva hagytak minden olyan problémát, amelyek a délszláv háborúskodások kitöréséhez vezettek.
Az ellentétek, a csetnik–usztasa ügy, Jasenovac, Srebrenica, Vukovár, a Vihar és az összes többi olyan esemény és helyszín, amelyek a délszláv térség levegőjét mérgezik hetven év óta, tisztázatlanok maradtak, a sebek továbbra is begyógyítatlanok. Azokat néhány év vagy évtized után ismét feltéphetik ilyen ambíciókkal rendelkező politikusok. Tuđmanhoz, Izetbegovićhoz és Miloševićhez hasonló beállítottságú, elvakult, a hatalomért bármilyen eszközt felhasználó önjelölt népvezérek bármikor ismét egymás ellen uszíthatják az embereket. Akiknek családtagjai a másik oldal áldozatául estek, a háborús retorikával feltüzelhetők lesznek, hogy „rendezzék múltbéli számláikat”.
A hágai ítélet nyomán megállapítható, hogy ma, 2012-ben a délszláv háborúnak még mindig nincs vége. A zsarátnok ugyan pihen, de várja azt, aki ismét lángot lobbant.
