A „málenkij robot”-ra elhurcoltak tiszteletére a Magyar Országgyűlés az idén májusban nyilvánította november 25-ét emléknappá. Ilyenkor azokra emlékezünk, akik a „szovjet tervgazdaság nagyobb dicsőségére”, erdőirtáson, építkezéseken, bányák mélyén ismerték meg a diktatúra, a kommunizmus ideológiájának embertelen gyakorlatát, hogy aztán évek, akár évtized múltán, hazatérve némaságra ítéltessenek. Sokan közülük azonban soha nem tértek haza.
A szolyvai (Ukrajna) áldozatok emlékműve a malenkij robot eddig beazonosított, több mint 12 ezer halálos áldozatának nevével
Az idős óbecsei hölgy, akit most Anna néninek nevezünk, azzal keresett meg a napokban: emlékezzünk azokra az óbecsei férfiakra is, akiket kényszermunkára hurcoltak el a Szovjetunióba. A háború alatt a véletlen sodorta őt egy rövid időre melléjük, de emberségük, sorsuk a mai napig elevenen él az emlékezetében.
Anna néni 19 éves volt, és egy alpári főhadnagy menyasszonya. Mivel az 1944-es visszavonuláskor a katonatisztekkel tarthattak a családtagjaik is, megkezdődött Anna néni csaknem egy évig tartó folyamatos vándorlása is. Óbecse, Alpár, Budapest, Székesfehérvár, Dunaszerdahely, Csorna, Ausztria, Csehszlovákia – kezdetben végeláthatatlan vagonokban, később gyalogos menetoszlopokban mentek az asszonyok, gyerekek egyre tovább. Anna néni Dunaszerdahelynél vett búcsút a vőlegényétől. A menekülés egyik csehszlovákiai szakaszán a menetoszlop magyar katonákkal találkozott szembe.
„Egyszer csak átkiabál valaki hozzánk egy nyitott kamionról: becseiek! Egyikük Bálint Imre volt, az állatorvos, a másikuk a Martalics Gyuszi, jól ismertem mindkettőt. Bennünket, becseieket – öten voltunk – visszafordítottak, és vittek magukkal egy csehszlovákiai fürdővárosba. 1945 április vége volt, 3000 magyar katona és a családjaik voltak ott együtt. Aztán jött május 9-e, sose felejtem el azt az áldozócsütörtököt, épp mise volt, amikor jöttek a ruszkik, akikkel aztán napokon át gyalogoltunk kelet felé. Zlabingsnál, a falu melletti erdőben a férfiakat bekerítették szögesdróttal, kívül meg nyolcszáz nő és gyerek. Közel három hétig voltunk ott, a földön aludtunk, és enni alig kaptunk.”
Anna néni elbeszélése szerint a két óbecsei férfi éjszaka kiszökött a szögesdrót mögül, és fenyőágakból fekhelyet készített a becsei nőknek. Amikor kitört a vérhas, az oroszok tíz parasztkocsival és tíz gebével, élelem nélkül útnak indították a nőket és gyerekeket. Három hétig tartó gyaloglás és éhezés után jutottak el Győrbe.
A málenykij robot (malenki robot) a második világháború utáni szovjetunióbeli kényszermunka magyar megnevezése. A legenda szerint a szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a „маленькая работа” (átírva malenykaja rabota, magyarul kis munka) orosz kifejezést. A „kis munka” valójában kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat). Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk odaveszett. A hazatérők semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A téma csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart. Az adatok eltérőek, de egyes források szerint a 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján 1862 helységből összesen 130 898 személyt hurcoltak el. |
„Megrázó élmény volt a vasútállomás látványa: vég nélküli marhavagonok, tele magyar katonafoglyokkal. Kerestem közöttük a vőlegényemet, sikertelenül. A katonák közül többen kidobtak egy papírlapot, és kérték, értesítsem hozzátartozójukat, hogy életben vannak. Ezt soha nem felejtem el.”
Anna néni itt találkozott újra és utoljára az óbecsei katonákkal is. Sorsuk később nem hagyta nyugodni, így kiderítette, hogy a nagyra becsült dr. Bálint Imre állatorvosnak két év múlva sikerült szabadulnia, és Mosonmagyaróváron telepedett le. Martalics Gyuszit a Vöröskereszttel kerestette, így derült ki, hogy ő útközben, Marosvásárhelyen meghalt vérhasban – a hírt Anna néni közölte a férfi testvéreivel. Jurca Ferenc tíz év után szabadult, majd tíz évvel később elhunyt. Szabó György István négy évig volt fogságban, Óbecsén él az idős és beteg férfi. Az óbecsei Varga István állítólag szintén megjárta a Szovjetuniót, úgy tudjuk, ma is él, de nem sikerült megtalálnunk őt. Anna néni egy adai túlélőről is hallott, őt Perget Ferencnek hívják.
De nem csak katonák lettek a „malenkij robot” áldozatai. Bevett gyakorlat volt az is, hogy a szovjetek nemre és korra való tekintet nélkül hurcolták el a polgári lakosságot: gyűjtötték az embereket óvóhelyekről, pincékből, lakásokból, gyárakból, hivatalokból, üzletekből (eladót éppen úgy, mint a tejért, kenyérért sorban állót), vonatról, állomásról, fogházakból (bent lévő rabokat és fegyőröket), orvosi rendelőkből, kórházakból (orvost és beteget). Anna néni későbbi tanulmányai során ismerte meg a hódsági Kőnig Margitot, aki arról mesélt neki, hogy őt minden előzmény nélkül az utcáról vitték el két évre – fogsága alatt boldogok voltak, ha fogtak egy patkányt, és megsütötték azt… A nő később Németországban telepedett le a családjával.
A legtöbb esetben nemcsak a fogolytáborból hazatértek hallgattak mélyen az átélt megpróbáltatásokról, de sok katona és azok családtagjai is titkolták a múltat. Anna néni nemcsak a háború szörnyűségeire akar emlékezni, de egy fiatal katona némán átnyújtott, megfelezett almájára vagy egy bombázáskor a fejében nyomott sisak ismeretlen gazdájára is – a nevét azonban ő sem adta emlékeihez.
