Nem egy hétköznapi beszélgetés ez: én itthon ülök, Horgoson, ők pedig valahol a spanyol tengerparton, vagy ahogyan ők mondják: a pláján. Előttem számítógép, előttük táblagép. Így tartják a napi kapcsolatot a család itthon maradt részével is – hisz a turisták miatt ott ingyenes az internet-hozzáférés. Enyhíti egy kicsit a mérhetetlen hiányérzetet, de nem szünteti meg, mondják.
Bár néha szakadozik a hang, mégis, mintha egymás mellett üldögélnénk, és beszélgetnénk. Miről? Például arról, miért és hogyan kerültek Spanyolországba.
– Tegnap ketten öt óra hossza alatt 80 eurót kerestünk. Hol keresek én otthon öt óra alatt ennyit?
Azt hiszem, ezzel már meg is van a miértre a válasz.
Heteken át hirdetés jelent meg napilapunkban is: „Spanyolországba narancsszedésre kettős állampolgárok jelentkezését várom.”
– Ma másfél óra alatt kerestünk 20 eurót. Olyan nagy volt a köd, hogy nem tudtuk szedni a mandarint. Csak annyit, amennyit rögtön vittek bezúzni lekvárnak.
Gyönyörű üdülőtelepen vannak elszállásolva, ezt a vidéket ilyenkor vendégmunkások lakják. Most tíz-egynéhányan Vajdaságból is.
– Csak ezt szeretnénk elmondani, hogy nem minden munka átverés. Itt nem kértek pénzt előre, mégis nagyon nehezen szedtem össze az embereket, 14 embert kellett volna kihoznom, csak 10-et tudtam összeszedni. Sokan azt hiszik, hogy ez könnyű pénzkereset. Ez nem arról szól, hogy meggazdagodunk, itt olyankor tudsz pénzt keresni, amikor otthon már nincs munka, és az tud pénz keresni, aki otthon már nem kell – magyarázta a vendégmunkásokat toborzó asszony.
Spanyol narancsliget
Nevüket két okból nem adták a riporthoz a vajdasági narancsszedők. Egyrészt azt mondják, ez itt nem a reklám helye, a brigád betelt, idén már nincs munkaerő-felvétel. Másrészt vannak köztük olyanok, akik elveszíthetnék a családi pótlékot, ha kiderülne, hogy külföldön munkát vállaltak, még ha alkalmi munkát is. Márpedig a kemény munkát, az otthontól való elszakadást éppen azért vállalták, hogy a gyerekeknek majd jobb legyen…
Esténként 9 óra után ülnek ki a táblagéppel a tengerpartra. Egy ilyen estén kezdtem a faggatózást.
– Interneten kerestem külföldi munkalehetőséget, mert sehol se vesznek fel, ha 45 éves vagy. Ráakadtam erre a lehetőségre, fölhívtam Sándort, aki elmondta, amit tudni kell. Kérdeztem, mennyit kell fizetni. Azt mondta, az útiköltséget, és a szállás 100 euró, a bejelentés 10 euró 30 cent. Elindultam a nagyvilágba, felültem egy román buszra Szegeden, 36 órát utaztam, csak annyit tudtam, hogy Valenciában le kell szállni, oda jött értem egy magyar rendszámtáblás kocsival Sándor. Ő intézte a lakbejelentést, munkavállalási engedélyt, betegbiztosítást, ideiglenes munkaszerződést. Nem is tudom, bátor voltam-e, vagy nagyon elkeseredett, amikor nekivágtam. De egy fizetésből nem lehet családot eltartani.
Kemény munka a narancs- és mandarinszedés, nagy kapaszokba, műanyagkosarakba szedik a gyümölcsöt, speciális ollókkal. 20 kiló fér a kosárba, csak vállon lehet kivinni a kamionig. A kettős állampolgárságú, magyar útlevéllel kiutazott vajdaságiak általában kétfős csapatokban dolgoznak, a nő szedi, a férfi hordja a gyümölcsöt, bár van olyan férfi is, aki maga szedi és hordja.
– A termelő megtermeli, a felvásárló megveszi, az ismert munkavezetőtől kér csapatot. Nem törődik vele, hogyan szeded le. Az a lényeg, hogy aznap meg legyen rakva a kamion. Életkörülmények? Ami itt drága, az a narancs, a mandarin, a banán, legdrágább az alma. De a déli gyümölcsöt esszük, visszük, a gazda nem bánja. Azt vesszük meg, ami létfontosságú, a 2 kilós sonkás szalámi 3,90 euró, 2 euró a csirke, a 80 dekás kenyér 90 cent. Itt minden üzlet maga süti a saját péksüteményeit, láthatod az üvegfalon át, hogyan. Mindenhez külön só van, a halhoz, marhahúshoz, csirkéhez, más az ereje, őrlése. A boltok, bankok 9-kor nyitnak, délután 3-kor bezárnak, mert kezdődik a szieszta, csak a multik maradnak nyitva.
– Itt azt olvassuk, hogy Spanyolországban nagy a munkanélküliség, közben megy a szieszta, és a narancsot vendégmunkások szedik – jegyeztem meg.
– A spanyol ember ezt a munkát nem vállalja be. Sok néger, román dolgozik kint. Én nem látom, hogy nagy volna a szegénység, 4 és fél euró a legkevesebb órabér, nem kell egy órát dolgozni egy kiló húsért. Én még éhező, kéregető spanyol csöves nem láttam, de a sziesztát mindenki betartja, és rengeteg a fieszta, gyönyörű bulikat rendeznek.
– Vajdaságból most tizenketten vagyunk itt, egyedülállók, anyuka a lányával, másik a fiával, házaspár, korosabb férfiak. Hat hónapra jöttünk. Egy hónap próbaidő után szerződnek velünk. A narancs melegben nem érik, csak hidegben, szeptember vége felé kezd, és június végéig érik. Bő hat hónapig keményen lehet keresni, azután már nem éri meg kint maradni. Húsvétkor már otthon szeretnénk lenni, ha már a karácsonyt itt töltjük. Spanyolországban gyönyörű a karácsony, minden fényben úszik, de azért szeretnék majd elmenni egy éjféli misére. Hogy legalább lélekben a családdal legyek.
S hogy menyit lehet összeszedni itt fél év alatt? Egy ember (minden költséget leszámítva) maximum 3-4 ezer eurót, legrosszabb esetben 2 ezer eurót hozhat haza.
Sok vagy kevés? Fél év messze idegenben, távol az otthontól, a családtól. Ezt nézve kevés. Az itthoni – nem létező – lehetőségeket tekintve méltányos. Hiszen itthon egyrészt nem kellünk, másrészt olyan olcsó a munkaerőnk, hogy képtelenek vagyunk a fizetésünkből bármit megtakarítani.
A vajdasági narancsszedők keményen dolgoznak azért, hogy pénzt hozzanak haza. Segítik egymást, összetartanak, felköszöntik a születésnapjukat ünneplőket, és készülnek a karácsonyra. Vittek diót, őrölt mákot, a fa alatt pedig mi más is lehetne, mint narancs és mandarin. Meg sóvárgás az itthon maradottak után.
