A nyolcvanas években, amikor általános iskolába jártam, az volt a „normális”, elfogadott gyakorlat, hogy amerre jártam, legyen az tanterem, kultúrotthon, üzemi étkezde, vagy szinte bármilyen nyilvános jellegű helyiség, ott függött Tito képe. A hozzám hasonlóan, a hetvenes években született generációknak ez teljesen természetes volt, fel se merült ezzel kapcsolatban semmilyen kérdés. Olyannyira, hogy valamelyik alsós osztályban, a szerb olvasókönyvben volt egy olyan szöveg is, aminek az volt a címe: Koga gleda drug Tito? (Kit figyel Tito elvtárs?). Röviden, az olvasmány arról szól, hogy egy osztályban a diákok összevitáznak azon, hogy a felfüggesztett képről melyiküket is nézi pontosan szeretett elnökük. A vitát a tanítónő zárja le, aki közli, Tito elvtárs mindannyiukat egyszerre figyeli és egyformán szereti.
Azóta eltelt mintegy három évtized, Tito személyi kultusza régen padlásokon, pincékben meg lomtárakban porosodik, viszont mindig jön egy újabb önjelölt kiválasztott, aki az ő szerepére törekszik. Persze, ha kicsit is szétnézünk a világban, más országokban is van ilyen, gondoljunk csak Fidel Castróra és többórás beszédeire vagy Észak-Koreára és a vezér halálát követően kitört tömeghisztériát közvetítő képsorokra. És sorolhatnánk e példákat a végtelenségig.
Minden égtájon, minden országban vannak emberek, akik Nagy Testvérek szeretnének lenni, akik arra vágynak, hogy mindenkit figyelhessenek és mindenki felnézzen rájuk, és ha nem is szereti, de akkor tartson tőle. Orwell is a valóságból merítette 1984 című regényének témáját. Egészen pontosan a sztálinista szovjet rendszerből, de nem sokban különbözött attól a hitleri Németország sem. Vannak népek, amelyeknek nem való a demokrácia, sokkal inkább vágynak egy erős vezérre, aki „megmondja a tutit”. Praktikus megoldás, mert a vezér dönt helyettünk, ha jól döntött isteníthetjük, imádhatjuk, ellenkező esetben pedig kizárólag ő a vétkes. Szerbiára pedig különösen érvényes ez a felfogás. Miloševićtyel ez volt a helyzet, a 103 százalékos népszerűséget követően az elvesztett háborúk után sárba taposták imádói, akiknek új vezér kellett, így az őt követő Koštunicának hónapokon át 80–90 százalékos volt a népszerűsége, mert a vezérre vágyó nép az új megváltót látta benne. De ugyanez volt a helyzet a Demokrata Párt és az állam éléről idén távozó Tadićtyal is. Az mindenki számára teljesen rendben volt, hogy mindent ő irányítson, mindenről ő döntsön, így hát amikor elment minden a francba, a balhét is neki kellett elvinnie.
Ami közös Miloševićben, Koštunicában és Tadićban, hogy élvezték, fürödhetnek a népszerűségben, és éltek is hatalmukkal, viszont eszükbe sem jutott – ilyen rendeletet még Milošević idejében sem adtak ki –, hogy kötelezően kifüggesszék jövőbe merengő, bölcs tekintetű portréikat a közintézményekben. Velük ellentétben megtette ezt az örök második, a két évtizednyi háttérbe szorítottság után végre rivaldafénybe került I. Tomislav Nikolić, a határtalan Szerbisztán (hajszálnyival) választott elnöke. Az elnöki kabinet a konzuláris képviseleteknek adta ki rendeletbe az elnök portréjának kifüggesztését, és csatolták is mellé a fotót. Több gond is van ezzel a rendelettel, többek között az, hogy Nikolić népszerűsége messze elmarad elődeiétől, éppen ezért jó, ha minden harmadik szerbiai választópolgár, aki ránéz, a sajátjának érzi őt, másrészt meg, köszönjük szépen, önjelölt mindenható vezérekből elég volt nagyjából egy évszázadra, főként olyan (háborús) múlttal rendelkező személyek esetében, mint amilyen a mostani elnök.
Arról nem is beszélve, hogy rám ne nézzen Tomo, engem ne figyeljen, attól meg mentsen Isten, hogy esetleg rám is mosolyogjon. Annyira jóban nem vagyunk...
