A Szerbiai Gazdasági Kamara adatai szerint az utóbbi egy évben az országban nem kevesebb mint tizenkét téglagyárban állt le a termelés. De ez még nem is a teljes adat, mert 25 kisebb téglagyártó üzem is megszűnt, amelyek családi vállalkozásként működtek. Lehet, hogy a tizenkét nagyobb téglagyár közé sorolták a kishegyesit is, mert a termelés leállítására vonatkozó döntés tulajdonképpen az idén született meg, de a termelés már jóval korábban leállt.
– A termelés a kishegyesi téglagyárban 2009-ben állt le. Akkor még csak a szükséges nagyjavítást terveztük, de utána már nem indult el a termelés, mert sajnos közbejött a világválság, amely akárcsak az egész világban, Szerbiában is leginkább az építőipart sújtja. A végleges döntést a termelés leállításáról az idén hoztuk meg, és továbbra is a helyzet javulására várunk – válaszolta kérdésünkre Jelena Mirković, a kishegyesi Wienerberger téglagyár ügyintéző menedzsere.
A körbetartozás átkát a gyár már a kilencvenes években is érezte és nyögte: a termelést nem az áruért kapott bevételekből, hanem méregdrága kölcsönökből kellett folyamatossá tenni. Ezért aztán nem csoda, hogy időről időre kényszerigazgatás alá került, végül a csődeljárás következett, majd a csőd alóli privatizáció. A privatizációt követően úgy tűnt, sikerül megmenteni a gyárat, sőt második lépésben az Európa-szerte ismert téglagyártó cég, a Wienerberger vette meg. A termelés egy ideig folyt is, de szemmel látható volt, hogy a rengeteg blokktégla csak a gyárudvarban tárolt készleteket gyarapítja, eladás alig történt. Így kénytelenek voltak meghozni a leállásáról szóló döntést.
Arra a kérdésünkre, hogy van-e esély a kishegyesi téglagyártás újbóli elindítására (hozzátéve, hogy olyan hírek is terjedtek a faluban, hogy megkezdődött a gépek leszerelése is), Jelena Mirković kategorikus választ adott.
– A jelenlegi helyzetben semmi esély a termelés újbóli elindítására. Ha viszont megváltoznak a körülmények, akkor akár Kishegyesen, akár valahol máshol Szerbiában sokkal korszerűbb technológiával kell elkezdeni majd a termelést –mondta Jelena Mirković.
Azt pedig, hogy van-e esély a körülmények megváltozására, az olvasó is kikövetkeztetheti abból az adatból, hogy az építőipar legnagyobb megrendelője az állam, de sajnos ez sem jelentett számukra megoldást, hiszen a költségvetés közel egymilliárd euróval tartozik az építőknek. Más beruházók pedig további hatszázmillió euróval. Ha ezeket a tartozásokat nem térítik meg, aligha tud fellendülni az építőipar (és keretében a téglagyártás sem) hiába próbálkoznak adókedvezményekkel, kedvezményes kölcsönökkel. Másrészt a téglagyárak többségét nem is a nagy beruházások tartották fenn, hanem a lakásépítés. A lakásépítéshez pedig megfelelő életszínvonal kell. Ezzel a kör nyilván be is zárul.
