Kedves férfiú olvasóim – itt a korosabb korosztályra gondolok, akik szolgáltak a katonaságban –, tehát kedves férfiúk, kérdezem tőletek, mit tennétek akkor, amikor már sok, sok hónapja a Trebinje környéki hegyekben végzitek nemes és felemelő hadi kötelezettségeteket, amelyeket a haza rótt rátok, és megjelenik előttetek egy hófehér, szűk nadrágba, szűk felsőbe bújt szőkeség, majd a szikla csúcsáról lekiált hozzátok:
– Utánam, lőjetek!
Hát ki az a bolond, aki nem fut utána, és nem lő, sőt gyújtogat, rombol, karóba húz, hiszen meg kell mutatni e jelenésnek, ki a legény a talpán. Mert a legbátrabbaké, a legkegyetlenebbekké lesz ő. És akkor talán majd le lehet adni a végső lövést is.
Gondolják a szakadt mundérba öltözött, borostás képű, kialvatlan, kissé mámoros férfiak.
A nemrég lezajlott balkáni mészárlásban seregnyi ember szolgálta a háttérből a „nagy csatákat” folytató hadvezéreket és politikusokat. Sajnos közöttük sok volt az újságíró, és még sajnosabb, akadt közöttük a fajtánkból való is. De az ember agyát az őskorban úgy programozták be a rendszergazdák, hogy minél gyorsabban felejtsünk. És ez talán így is a jó. Vannak azonban félre sikeredett memóriakártyák, amelyek egyszerűen csak tárolják az adatokat. Nem törlik.
És amikor a már említett szűk nadrágos szőke bombázó neve a napokban ismét megjelent a tévékészülékek képernyőjén, voltak, akik emlékeztek rá. És felháborodtak, mondhatom jogosan. Méghozzá ugyanazon televízió műsorában szerepelt, amely televízióban annak idején a férfiakat a harcba hívta. És ez a televízió élen járt ebben a „nemes” közszolgáltatásban. Nemcsak az említett hölgy, hanem a szerkesztőségek nagy hányada is. És nemcsak az említett hölgyre (a nevét nem akarom a számra venni, különben is, szinte naponta látom, és megítélésem szerint ma már nem tudná szerepét eljátszani, még egy részeg katona előtt sem), hanem az említett televízióra is gondolok (ennek a nevét sem írom le, mint ahogy nem írom le annak a tartományi lapnak a nevét sem, amely tizen-egynéhány évvel ezelőtt még a háborús uszításból élt igen jól, ma meg a demokráciából, a tolerancia és a béke hirdetéséből), amikor a független újságíró-egyesületek (mert, ugye vannak nem függetlenek is) azt mondják róla, hogy a nacionalista ideológia, a háborús uszítás és a gyűlöletbeszéd jelképe volt.
„Visszatérése pofon a demokratikus nyilvánosságnak, és újabb bizonyíték az újságírói hivatás és a társadalom morális értékeinek a további rombolására.”
Mellesleg a hölgy nem most tért vissza. Már láttam a képernyőn. Nemcsak a nevével fémjelzett dokumentumfilmben, hanem egy vitaműsorban valamelyik kereskedelmi csatornán, ahol a tőle megszokott arroganciával szólt mindenkihez. De térjek vissza a demokráciához, a demokratikus nyilvánossághoz. Csak az kap ilyenkor pofont? Mert ha csak az, akkor úgy hiszem, hogy ebben az országban kevesen tesznek feljelentést a pofon miatt. És a kérdéses személy feltámadása nem rombolja tovább az újságírás és a társadalom morális értékeit, mert meggyőződésem, hogy azt már rombolni tovább nem lehet. A meglévő értékek azok, amelyek megengedik, hogy a múlt szellemei feltámadjanak, és újra elfoglalják a helyüket közöttünk. Teszik ezt, szépen, lassan, csendben, hiszen látják, tudják, hogy megtehetik, mert a „morális értékeink” már az ő közegük szintjén vannak. És nemcsak az újságírásban, hanem a politikában, a gazdaságban, a sportban, egyszóval mindenütt.
Nem csodálkoznék hát, ha megjelenne ismét egy nő, szűk nadrágban, Istentől áldott hátsóval és keblekkel, felállna egy szikla csúcsára, és azt kiáltaná:
– Utánam, lőjetek!
Félek, hogy sokan követnék.
