Minden hasonlattal az a baj, hogy valahol sántít. A két történetben mégis annyi a párhuzamos vonás, hogy érdemes egy röpke összehasonlítást végezni. Kétségtelen, hogy Oszama bin Laden után az utóbbi években Ratko Mladić volt a világ egyik legkeresettebb, legtöbbször emlegetett bűnözője, terroristája, háborús bűnöse, tömeggyilkosa (ki-ki válassza ki a neki legjobban tetsző kifejezést). Ő volt tehát a világ leghírhedtebb terroristavezére után a „number two” a globális feketelistán – amennyiben ez valakit büszkeséggel tölt el. Közkeletű kifejezéssel élve, mindketten ikonikus figurákká váltak, szinte legendává, mint ahogy ikonná, szimbólummá váltak azok a rémségek is, amelyeket a szervezésük és irányításuk alatt mások elkövettek. Oszama bin Laden nevének hallatán mindenkinek, mindenhol a világon az első, reflexszerű asszociációja a következő: New York, ikertornyok, és máris megjelenik szemeink előtt a hatalmas porfelhő, az égő tornyokból a mélységbe ugró emberek horrorisztikus képe.
Ratko Mladić nevéhez ugyanígy hozzátapadt egy kép, a félmeztelenre vetkőztetett, csont és bőr muzulmán férfiak, gyerekek végtelen sora, amint épp vezetik őket a bosnyák hegyekbe, életük utolsó állomására, és kiejtődik a név, melynek hallatán minden jóérzésű ember megborzong: Srebrenica. A második világháború utáni Európa legnagyobb tömegmészárlásának helyszíne, a kisváros, melynek neve már-már olyan súllyal koppan, mintha azt mondanánk: Auschwitz vagy Birkenau. Ennek a súlynak megfelelően mindkettejük (fizikai vagy jogi) likvidálását maga az érintett ország államfője jelenti be, kellő komolysággal és pompázattal, és a világ legnagyobb hírcsatornái műsoraikat megszakítva jelentik be az eseményt. Az egyetlen lényeges különbség érdekesmód Szerbia malmára hajtja a vizet. Még az a szerencse, hogy az akciót nem amerikai kommandósok hajtották végre Nagybecskerek környékén, mert az nem biztos, hogy sokat javított volna az ország nemzetközi megítélésén.
Kimondva-kimondatlanul most mindenkinek ugyanaz a kérdés motoszkál a fejében. Miért épp most? Miért nem előbb? Miért kellett ennyit várni? Az állam elnöke persze határozottan tagad és cáfol minden ezzel kapcsolatos spekulációt. Évek óta kitartóan dolgoznak ezen az ügyön, rengeteg pénzt és energiát áldoztak arra, hogy Mladić nyomára bukkanjanak, azért most fogták el, mert mindez most vezetett eredményre, nincs és nem volt itt semmiféle halogatás, színjáték, szándékos időzítés – mondja. Ez a dolga, neki ezt kell mondania, mondhatnánk erre. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy mindezt elhiszi-e neki a hazai és külföldi közvélemény. És erre a kérdésre bizony már nem adható egyértelmű igenlő válasz. Még ha csak ez az egy eset lett volna, minden előzmény nélkül, talán nem is lenne okunk kételkedni a mindenkori szerbiai elnökök és állami vezetők szavahihetőségében, az elmúlt tíz év szerb külpolitikai taktizálásait figyelemmel kísérve azonban az embernek óhatatlanul az az érzése támad, hogy az állam a saját területén bujkáló háborús bűnösöket afféle fehér nyusziként tartalékolja, amelyet a megfelelő pillanatban, amikor a legnagyobb hatásfok remélhető, hirtelen előhúz a varázskalapból, és várja a nagyközönség vastapsát. Sajnos túl sok ilyet példát láthattunk a mögöttünk álló egy évtizedben, „bizonyításképp” most vegyük csak a (szóhasználatnál maradva) három „legikonikusabb” figurát!
2001. június 29-ére donátori konferenciát hirdettek meg Brüsszelben. A tét – kissé parasztosan fogalmazva, de a lényegnél maradva – az volt, hogy a világ vezető, gazdag országai hány száz millió dollárt dobnak össze a miloševići kómából kikeveredő Szerbia megsegítésére. Ekkor már több, mint fél év elmúlt Milošević bukása óta, és a nemzetközi közvélemény kezdett elégedetlen lenni a szerbiai reformok gyorsaságával és a hágai Nemzetközi Törvényszékkel való együttműködésével. Magát Miloševićet még az év április 1-jén letartóztatták, de folyt a politikai, jogi és alkotmányos huzavona, hogy vajon kiadható-e egy külföldi országnak, egy külföldi bíróságnak. Végül megszületett a döntés: kiadható! Ki is adták. Mikor? Napra pontosan június 28-án, egy nappal a donátori konferencia kezdete előtt! Hát kell ennél jobb kedvcsináló?
2008-ban ismét megfeneklettek (sokadszor) Szerbia eurointegrációs törekvései. Európa és a világ ismét elégedetlen volt Szerbiával. Hogy megpróbálja kimozdítani a stabilizációs és társulási egyezmény körüli tárgyalásokat a holtpontról, Serge Brammertz hágai főügyész bejelentette: július 22-én Belgrádba látogat. És mi történt? Egy nappal előtte Belgrádban letartóztatták Radovan Karadžićot!
És mi történik most? Most az történik, hogy ugyanez a Serge Brammertz már el is készítette jelentését a szerbiai hatóságoknak a hágai Nemzetközi Törvényszékkel való együttműködéséről, amelyet június 6-én tűz napirendre az ENSZ Biztonsági Tanácsa. A jelentés persze kedvezőtlen Szerbia számára, ez pedig jelentős mértékben és negatív módon befolyásolhatja Szerbia integrációs törekvéseit. És – nem fogják elhinni! – véletlenül épp tegnap, Mladić letartóztatásának napján érkezett Belgrádba Catherine Ashton, az EU külpolitikai főmegbízottja, gyakorlatilag Európa külügyminisztere! Maradjunk annyiban: „érdekes” egybeesések ezek.
Persze nagyon érdekes lenne megtudni, mi is a teljes igazság, mi minden rejtőzhet a háttérben. Erre jelenleg körülbelül annyi az esély, mint hogy megtudjuk, ki ölte meg Kennedyt, vagy ki lőtte le Olof Palmét.
