Ha beírjuk az útblokád szót a Google keresőjébe, 1450 találatot kapunk eredményül. Ezek között első helyen van a vajdasági földművessztrájk, a másodikon a Görögországban tavaly szeptemberben lezajlott fuvarozók tüntetése, amely megbénította az Athén környékén lévő autópályák közlekedését, ezt követi a pozsonyi kamionosok útblokádja, a franciaországi nyugdíjreform elleni tiltakozók reptéri megmozdulása, a csehországi tejtermelők útblokádja stb.
A módszer mindenhol egyforma: a tiltakozók lezárnak egy vagy több stratégiailag fontos, forgalmas utat vagy útszakaszt. Az útblokádok abban térnek el egymástól, hogy egyes helyeken időszakosan feloldják az útzárlatot, máshol viszont semmilyen járművet nem engednek áthaladni az útblokádon a sztrájk ideje alatt.
A jelek szerint felkapott lett az útlezárásos tiltakozás, és Szerbiában is egyre gyakrabban élnek vele. Az ok: ez a tüntetési forma a legfigyelemfelkeltőbb, hiszen nagy tömegeknek kavar bele az életébe és borítja fel a mindennapjait, ezáltal a legeredményesebb is. Az ország kormánya, amely ellen irányul, kénytelen engedni a követeléseknek, mert az effajta tiltakozás hosszú távon minden téren hatalmas káoszt és anyagi veszteséget idézne elő.
Szép példája ennek az újvidéki Vojvodinaput-Bačkaput vállalat dolgozóinak csütörtökön lezajlott sztrájkja, az Újvidéket Szőreggel és Temerinnel összekötő útszakaszon bénították meg a forgalmat elmaradt béreik kifizetését és a vállalat zárolt számláinak feloldását követelve, valamint a mezőgazdasági termelők május végi, június eleji tiltakozása. Ez utóbbiból az első napon csak annyit érzékeltem, hogy megnövekedett a forgalom a Magyar Szó újvidéki székháza előtt. Az eddig csendes utcán a személyautók mellett itt dübörögtek végig a városi és peremvárosi buszok, a különféle munkagépek és motorkerékpárok. Időközben jött a hír, hogy mindez azért történik, mert a földművesek lezárták a Mihajlo Pupin sugárutat a tartományi kormány épülete előtt. Aztán másnap, amikor a város központjában akadt dolgom, saját szemeimmel is meggyőződhettem arról, hogy ezek egy cseppet sem tréfálnak: traktorok álltak libasorban a sugárút két oldalán, az utat pedig egy autóbusz szelte ketté.
Annak ellenére, hogy családomban nincs földműves, kíváncsivá tett a dolog. Elolvastam a tényállást, majd a különböző honlapok hozzászólóinak véleményét is. A higgadtabbak „csupán” azért elégedetlenkedtek az útblokád miatt, mert rendes adófizető polgárként nem tudtak eljutni munkahelyükre, az egyetemisták a vizsgaidőszakra való tekintettel nem tudtak eleget tenni a kötelezettségeiknek, a szállítóvállalatok pedig nem tudták eljuttatni az árut a boltokba. Egyes vélemények szerint azokban a napokban az áruforgalom 70 százalékkal csökkent.
A szélsőségesebbek már sokkal keményebben bírálták a „barikádost játszó parasztokat”, mert persze a névtelenség homályába burkolózva sokkal bátrabb az ember, és sokkal könnyebb a negatív véleményt kinyilvánítani, leírni, vitatkozni, sértegetni, anyázni. Egyesek azt hányták föl az „útonállóknak”, hogy valójában nem is igazi „parasztok”, mert azok a jó időt arra használják ki, hogy műveljék a földjeiket, és nem rostokolnak az út mellett méregdrága traktorjaikkal amolyan modern kori Robin Hoodokként, hiszen szerintük hogyan is lehetne másként nevezni azt, amikor csak egy láda sör fejében engedik tovább a forróságban órák hosszat várakozó járműveket. A földművesek azzal vágtak vissza, hogy bezzeg, ha ők nem lennének, az emberek éhen halnának.
Egy szó azonban nem hangzott el sem a hozzászólásokban, sem az útblokádokkal kapcsolatos hírekben. Az pedig a következetesség. Mert, ha egy kormány következetes lenne, meghatározott elvek szerint cselekedne, betartaná az ígéreteket, nem lennének elégedetlenkedők, és nem kerülne sor az országot megbénító útzárlatokra. Ennek híján viszont csupán drasztikus méretekhez folyamodva érhetjük el azt, hogy felfigyeljenek az igazságtalanságokra, a visszásságokra, és mindannak hiányára, ami egy jogállamban természetes. És az útzárlat ez idáig jó módszernek bizonyult.
