Képzeljük el, hogy mi vagyunk a Boszorkány Kft. söprűgyár igazgatója. Egyik nap beállít az irodánkba az „álommegrendelő”, és rendel tízezer söprűt. Mit csinálunk mi ekkor? Ha teljesen naivak vagyunk, akkor vigyorogva az ügyfél kezébe csapunk, whiskyt bontunk, koccintunk, majd megrendeljük a nyersanyagot, berendeljük a kényszerszabadságon levő dolgozóinkat is, és rekordidő alatt legyártjuk a söprűket. Ha még ennél is naivabbak (persze használhatnánk durvább elnevezést is) vagyunk, akkor a söprűket át is adjuk a megrendelőnek. Aztán várunk. A kifizetésre, persze. Közben kezd lehervadni a mosoly az arcunkról, mert tartozunk a beszállítónak a nyersanyagért, tartozunk a dolgozóknak a fizetéssel, nem tudjuk kifizetni a közüzemi számlákat és az adót. Az ügyfél nem fizet, mi pedig kezdünk rájönni: baj van. Átvertek bennünket.
Ennyire persze senki sem naiv, mondhatnánk erre, főleg itt, ezen a tájékon, és most, ezekben az időkben. Ez általában igaz is. Ezért óvatosabbak vagyunk. Bankgaranciát kérünk. Részletekre bontva adjuk át a megrendelt mennyiséget, az ügyfél csak akkor kapja el a következő részt, ha az előzőt már kifizette. Szerződést kötünk. Aztán gyakran megtörténik, hogy minden beépített óvintézkedés ellenére mégis bajba kerülünk. Az ügyfél még így sem fizet. Mit csinálunk ekkor? Természetesen a legfelsőbb hatalomhoz, az államhoz fordulunk. Bizalommal, reménykedve, igazságért. Számlákat és szerződéseket mutogatunk a bíróságon, és a legfelsőbb hatalom gyakran igazat is ad nekünk. Tényleg az áll a szerződésben. Tényleg nem fizette ki. El is rendeli a kényszermegfizettetést. Csak épp nem tudjuk behajtani: a megrendelő csődbe ment, eltűnt, külföldre szökött, fizetésképtelen. Igazunk van, pénzünk nincs. Mi is csődbe mentünk.
Gyakori, sajnos nagyon gyakori történet ez, főleg az úgynevezett „tranzíciós” államokban, bizonytalan jogkörnyezetben, nem elég hatékony állami végrehajtó erő mellett, korrupcióval átitatott társadalmakban. Sok érintett tudna sok nagyon is életszerű és véresen komoly történetet és példát mesélni erről. Még egy kérdés ezen a ponton: hogy neveznénk, milyen jelzővel illetnénk az ilyen megrendelőt? Nyilván mindenkinek megvan a saját szótára és szókincse erre a helyzetre és erre az esetre, egyelőre maradjunk annál a nem is annyira erős jelzőnél: szélhámos. Az ilyen megrendelő szélhámos.
És most képzeljük vissza magunkat a söprűgyári igazgatói székünkbe. Bekopogtat a megrendelő, és azt mondja: én az állam vagyok. Az államnak van szüksége tízezer söprűre. Ez azért megnyugtat bennünket. Az államnak csak nem érdeke, hogy átverje a saját területén működő gyárakat. Az állam csak nem akarja csődbe juttatni a saját gazdaságát. Az állam csak nem szökik külföldre. Teljesen megnyugodva rendeljük meg a nyersanyagot, rendeljük be a dolgozókat, gyártjuk le a söprűket, és adjuk át a megrendelőnek. Még bankgaranciát sem kérünk. Minek? Aztán várunk, és miközben ez az ügyfél sem fizet, szép lassan rájövünk két dologra. Az egyik: most aztán teljesen tehetetlenek vagyunk, mert még a legfelsőbb hatalomhoz, az államhoz sem fordulhatunk, hogy adjon nekünk igazat az alperessel, azaz az állammal szemben és rendelje el a kényszermegfizettetést. A másik: az állam a legnagyobb szélhámos. De ekkor már késő. Csődbe mentünk.
Ilyen nincs, mondhatnánk. De mivel itt élünk, jól tudjuk: ilyen van. Épp itt és épp most zajlik, épp velünk.
A Tartományi Nagyberuházási Alap csak a beiktatott közvetítő ebben a történetben. Az Alapba a pénzt Belgrád, a köztársasági költségvetés, azaz az állam hivatott biztosítani. Meg is ígérte, gond nélkül. Nagyjából 9 milliárd dinárt. Ennek mindeddig még az egytizedét sem teljesítette. Közben építkezési vállalatok és vállalkozók tucatjai dolgoztattak több száz (valószínűleg több ezer) embert, állami megrendelésre, több tucat projektumon dolgozva, sportcsarnokot, színházat, kollégiumot, utakat építve, téglába és malterbe fektetve a saját pénzüket, megnyugodva és bizakodva: az állam csak nem szökik külföldre. Nem is szökik. Csak épp nem fizet.
Nagy baj az, ha az állam a legnagyobb szélhámos. Nagyon nagy baj.
