Útra kell kelni, hogy az emberben tudatosodjon, honnan jött, s ha elég hosszú az út, akkor más kérdésekre is választ talál. Ha nem útközben, hát otthon. Az ember folyamatosan utazik, saját életében is keresi helyét, egy fa alatt, nyáridőben, almahullató csendben, egy ismeretlen város nyüzsgésében, ahol senkit sem ismer, de része az áradatnak vagy távol levő barátok között, régen sem látott kedves tájakon. Ez utóbbi vezérelt bennünket, amikor útra keltünk, hogy jó messzire menjünk. Barcaságban, a Brassótól keletre levő hétfalusi csángók egyik falujában, Tatrangon találkoztunk erdélyi kollégáinkkal. Jóféle kisüstivel feltarisznyázva érkeztünk a templomos lovagok és szászok koronás városába, Brassóba. Ott nézelődtünk egy kicsit és mentünk tovább a Kárpátok nagy kanyarulatának tövébe, Tatrangba. A romániai magyar újságírók hasonló gondokkal küszködnek, mint mi. Körülöttük is sokszor elfogy a pénz, a jó szándék, sőt még a levegő is. Mivel gondolkozásunk hasonló, így kézenfekvő, hogy a Közösségteremtő sajtó, a Hagyomány és újítás valamint a Vallani és vállalni kérdése jól megfért asztalunkon, amelynél a horvátországi magyar kollégák is helyet foglaltak. Már félszavakból is megértjük egymást. A témákat lezáró válaszok egyértelműek voltak. Igen a közösségteremtő sajtóra, hagyományra, újításra, igen a legnehezebbre, a vallani és vállalni feladatra. Másként nincs értelme. Sem ott, sem itt. Sehol.
Ifj. Haszmann Pál
Új bekezdésben folytatom, mert utazásunk másik állomásáról is szeretnék beszámolni. A Felsőháromszéki-medence legnagyobb falusi települése, a Kézdivásárhelytől 9 kilométerre levő Csernáton. Ide Szekeres Attila István, a sepsiszentgyörgyi Háromszék munkatársa, különben neves címerszakértő és Székelyföld jó ismerője kalauzolt bennünket. Mint a századok úgy suhantunk el Gábor Áron sírhelye, Dózsa György szülőfaluja és néhány nevezetes kúria mellett, a világ legnagyobb székely kapuja alatt is porzott az út utánunk. Siettünk, hogy megállhassunk. A szépemlékű csernátoni tanító, id. Haszmann Pál elszántságának és magángyűjteményének köszönhetően nyílhatott meg 1973-ban ez a tájmúzeum, amely ma, az alapító nevét viseli. Kis kerülővel, leírásunkban végre eljutottunk a címbe foglalt pityókapergetőig (krumpliszedő gép) és a múzeumnak otthont adó Damokos Gyula-udvarház, közel kéthektáros udvarába, ahol több kocsiszínben közel- és régmúlt idők szekerei, hintói, vetőgépei és más ügyes mezőgazdasági szerkezetek, traktorok, ekék, és címeres, ódon gőzgépek delelnek, figyelmünket szomjazva. Míg a kúria pincéjében kiállított érckályhák és más vasból öntött remekek egyedi példányait szemléljük, majd a hatvanas években disznóknak otthont adó felső termeket járjuk, a Csaba legendárium jut eszembe, a madéfalvi veszedelem, a szétszórattatás, al-dunai székelyeink is, aztán gondolatban vissza, a Nyergestető, Márton Áron, aki Istennel az oldalán nézett farkasszemet a tatárdúlással, pestisjárvánnyal és tűzvésszel vetekedő Ceausescu diktatúrával. Sok minden eszébe jut az embernek, ha ideje van rá. Itt Jókai hársfája alatt, ahol az író Damokosok című regényéhez gyűjtötte történeteit, most nincs más dolgunk. Közben a szavakat keresem, mert igaz, hogy elég nézni és látni, de megosztani mindazt, miben örömünket leltük sem utolsó dolog. A skanzenben emelt kétszáz éves kontyos, székely boronaházak egyikének eresze alatt, a padon hátradőlve, a múzeum boldog őre, ifj. Haszmann Pál erősíti meg bennem az egyre gyakrabban jelentkező igényt, hogy telefonok és számítógépek zajától, műfények és a művilág cifraságaitól távol meghallgassam a semmit, azt, ahogy két lepke szárnya összezizzen. Szép mondatok és verssorok is mellém szegődnek, de azok most, e szövegben, 600 kilométerre a csendes helyszíntől már porosnak tűnhetnek. Mégis, Tamási Áronnal mondom, Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. S ez, nem egy rossz érzés.
Osztováta (szövőszék)
Bármit tehetnek velünk, de ami itt belül van, az az égbe menekül. Ilyen és hasonló bölcsességekkel tarisznyáz fel bennünket ifj. Haszmann Pál, amíg bő negyed óra alatt a falu és a múzeum történetét ismertetve a székely népélet szigorú, közösség megtartó szabályairól beszél. Körbejárjuk az udvart. Nyár van.
Házbelső
Itt a kopjafák között, az udvarban felállított székely kapuk alatt és gazdasági épületek társaságában, nem mindig a csend az úr, hanem az élet. Ideillő élet. Kézműves és más táborokban szorgos oktatók mérik azt, ami a legértékesebb, a hely szellemét, az ősök bölcsességét és ügyességét mindazoknak, évente hatszáz, hétszáz érdeklődőnek, akik hisznek saját értékeikben, értékeinkben. Legyen bátorságunk hinni. A magyar népművészet nem minták gyűjteménye, hanem jelképek beszédes sora.
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
A múzeum múltjának számvetéséhez az is hozzátartozik, hogy a látogatók elismeréssel, megelégedéssel, hitben és lélekben, hovatartozásuk tudatában megerősödve távoznak Csernátonból. Így forrhatott egybe az a nagy erkölcsi tőke, amit egy közösség önnön erejéből, a sok támogató, megértő, segítő, jó szándékú ember önzetlenségéből e helyen teremtett és egybehangzóan megfogalmazott: múzeum a faluban, falu a múzeumban, vagyis egy vidék magára találása e téren is, értékeink becsülése és megtartása révén jogos helyet kérni magának a nagy örökség számbavételében, gyarapításában és az utánunk jövő nemzedékekre való átörökítésben.
Mi es voltunk, mint ti, ti es lesztek, mint mi
Útravalónak teszem el, a múzeum honlapján olvasott sorokat.
