Kilencvennyolc évet élt meg Habsburg Ottó, az utolsó magyar király és osztrák császár legidősebb fia. Egy uralkodócsalád sarjaként beleszületni a történelembe, akarva-akaratlanul végigélni egy viharos évszázadot szellemi frissességben, mondhatnánk: a sors különös kegye. Ám beletörődni a trónfosztottság tényébe, és aktív, következetes politikai szerepet vállalni egy élhetőbb, békés, egyesült Európa megteremtésében, olyan emberi nagyságra vall, ami ritkaságszámba megy.
A Habsburg uralkodóház magyar szempontból meglehetősen vegyesen értékelhető évszázadai után Habsburg Ottó olyan személyiséggé vált, aki maradéktalanul elnyerte a magyarok szimpátiáját, mind politikai hitvallásával, mind emberi kvalitásaival – határon innen és túl. Ha minden másként alakult volna, a világtörténelem talán leghosszabb ideig uralkodó királya lehetett volna. A történelemben azonban nincs feltételes mód. Habsburg Ottó az új feltételek közepette vált európai államférfivá.
A Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Renatus Ludwig Gaetan Pius Ignatius von Habsburg-Lotharingen néven anyakönyvezett magyar trónörökös, politikus és író 1912-ben született az ausztriai Reichenau an der Rax-ban az utolsó osztrák császár és magyar király, IV. Károly és felesége, Zita császárné legidősebb fiaként. Ferenc József volt a keresztapja. Miután Ausztriát és Magyarországot is köztársasággá kiáltották ki, IV. Károlyt pedig törvényesen is megfosztották trónjától, a család a portugál Madeira szigetére menekült. Károly 1922-es halála után Ottó lett a jövendő trónörökös, 18 éves korától pedig a Habsburg-dinasztia feje. Egyetemi tanulmányait a Leuveni Egyetemen végezte Belgiumban, ugyanitt megszerezte a politika és társadalomtudományok doktora címet is.
1936-ban lépett be a Nemzetközi Páneurópai Unióba, melynek 1957-től alelnöke, 1973-tól elnöke, majd haláláig tiszteletbeli elnöke volt. A Páneurópai Unióban, majd európai parlamenti képviselőként is Európa egyesítéséért, bővítéséért, a határok eltörléséért és a kisebbségi jogok tiszteletben tartásáért küzdött. Pártolta az autonómiatörekvéseket, így a kisebbségben élő magyarok perszonális autonómiájának ügyét is, ám a nemzeti alapú területi autonómiáról nem volt jó véleménye.
Már a II. világháború előtt erélyesen fellépett a nácizmus térnyerése ellen, több ezer zsidónak segített elmenekülni Európából, végül ő maga és családja is menekülni kényszerült az újkontinensre. Csak 1966-ban térhetett az USA-ból haza, Ausztriába.
1989-ben fővédnöke és egyik szervezője volt a magyar–osztrák határon rendezett „páneurópai pikniknek”, amelynek során 700 keletnémet jutott át Ausztriába. Ez az esemény fontos mérföldkő volt azokban a folyamatokban, amelyek a német újraegyesítéshez vezettek. A magyarországi rendszerváltás idején felkérték, hogy vállalja el a köztársasági elnöki tisztséget, de ő nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel.
Ottó főherceg 1951-ben vette feleségül Regina szász–meiningeni hercegnőt, akitől hét gyermeke született. Több nyelven, köztük magyarul is kiválóan beszélt, és négy ország – Németország, Ausztria, Horvátország és Magyarország – állampolgára volt. Hét nyelven majdnem 30 könyve jelent meg történelmi, politikai és társadalompolitikai témákban. Számos akadémia választotta tagjává, a pécsi és a budapesti tudományegyetem pedig díszdoktorává. Magyarországon 60 település választotta díszpolgárává, de határon túli városoktól is megkapta ezt a megtisztelő címet.
Arisztokrata származása ellenére vérbeli demokrata volt. 2006-os zentai látogatásakor fejtette ki hetilapunknak a demokráciáról vallott gondolatait: „A demokratáknak nem szabad egy valamit sosem elfelejteniük: azt, hogy a demokrácia gyökere a földben, az emberekben rejtőzik. Ha a demokrácia ezt tudatosítja – különösen ezen a tájon –, akkor hosszú távon minden rendben lesz. A demokrácia írott és íratlan játékszabályait akkor is be kell tartani, ha nehezünkre esik.”
Üdvös volna, ha intelmeit jól az eszükbe vésnék közösségüktől elbitangolt politikusaink is.
