2024. július 16., kedd

Hol maradt Szerbia?

(Fotó: Beta) Tizenhat év telt el a második világháborút követő legnagyobb mészárlás óta. Évről évre megemlékezik – nyugodtan kimondhatjuk – az egész világ erről a napról és annak szörnyűségeiről. A tizedik évfordulón ott voltam. Szavakkal nehéz kifejezni azt, ami ott zajlik minden évben – rokonok, családtagok, ismerősök temetik szeretteiket. Százával. Kézről kézre járnak a koporsók, bennük csontokkal. Egyszerre hátborzongató és megható ott lenni. Azokat temetik, akiket jelöletlen sírba lőttek 1995 júliusában, ma sem tudjuk pontosan hány embert, de a számuk valószínűleg eléri a nyolcezret. A megemlékezés tehát temetés is egyben, az idén 613 ember földi maradványait helyezték el a potočari sírkertben, az eddig eltemetett 4524 mellé – az egyik koporsóban egy 11 éves fiú csontjai voltak, ő az idén elhantoltak közül a legfiatalabb kivégzett.

Az ember azt gondolhatná, hogy a 90-es évek balkáni háborúiban érintett országok politikusaiban van annyi emberség, hogy képviseltessék magukat minden július 11-én Potočariban. Ez egy gesztus kellene, hogy legyen. Annak ellenére, hogy a dolgokon már sem én, sem Tadić elnökünk nem tud már változtatni, elküldhette volna valamelyik államtitkárt, van belőlük bőven. Nem tette, így ez az ország lett az egyetlen, amelynek politikai nomenklatúrája nem képviseltette magát idén a megemlékezésen.

Tavaly fogadta el a Szerbiai Parlament a Srebrenica-határozatot. Akkor annak volt akkora súlya, hogy a szerb elnök is jelen legyen a megemlékezésen. Ma már nincs. Tadić ehelyett a sajtón keresztül küldött üzenetet. Csakhogy ez nem egy „fekete Kívánságkosár”, nem üzengetni kellene, hanem ott lenni. Most is nyugodtan elbeszélgethetett volna egy-két srebrenicai anyával, nem csak akkor, amikor Szerbiában lehetett ezzel politikai potokat szerezni. Változnak az idők – Mladić Hágában, Szerbia mossa kezeit Srebrenicától, az államvezetés meg úgy néz ki, eldöntötte, hogy nem kell minden évben feltépni a sebeket, tekintsünk előre.

Tizenhat év nagyon rövid idő. Azok az emberek, akik részt vettek a srebrenicai mészárlásban még ma is itt vannak a környéken. Nem egy Mladić van, volt. Ő levezényelte, de a parancsot teljesíteni kellett. Csak maroknyian kerülnek bíróság elé. Tudom, hogy ezt el lehet mondani minden háborúról, de Srebrenica még nagyon friss, ha a szerb vezetést ez őszintén érdekelné, nem engedhetnék meg maguknak azt, hogy ne legyenek ott minden évben. Feltéve, ha fontos a megbékélés. De nem hiszem, hogy a következő ötven évben őszintén meg tudna nyugodni egyetlen bosnyák is, a kollektív tudatból (ha egyáltalán van ilyen) nem lehet ilyen dolgokat csak úgy kitörölni.

Szerbiából indult a REKOM-ért Kezdeményezés. A cél az volt, hogy június elejéig egymillió aláírást összegyűjtsenek nálunk és a környező országokban. Ma kevesebb mint 600 ezernél tartanak, a határidőt többször kitolták, most úgy tűnik, 2013 tavaszán gondolják megalakítani azt a szervezetet, amelynek célja (a beharangozó szerint) az lenne, hogy segítsen a hatóságoknak megnevezni minden kivégzettet és annak kivégzőjét. Megingott a kezdeményezés, a REKOM arcát, Nataša Kandićot azzal vádolták meg, hogy szórja a pénzt, amit a REKOM-ra kapott. Ha igaz, ha nem, ez várható volt. Kandić nem a legközkedveltebb személy a szerbek között, de egyébként sem tartunk még ott, hogy ez valóban fontos legyen. Amíg nem lehet plusz pontokat szerezni a választóknál, addig csak beszélünk dolgokról. Csak nehogy ez is olyan legyen majd, mint a tolerancia vagy a multikulturalizmus – a nagy pénzek lehívásakor meg a választási kampányokban kellenek a kulcsszavak, ilyenné válhat a megbékélés és az igazságfeltárása is. Az államvezetés is tudja ezt. Majd egyszer, mondjuk jövőre elmennek megint Potočariba a szerb vezetők. Vagy 2013-ban Tadić – ha ő marad az elnök – is támogatja majd a REKOM megalapítását, mert akkor épp az lesz a jó döntés.

Ezidáig sem volt túl hiteles, amit csináltak, miért lenne ez másképp a jövőben?