Talpig nehéz szívből dicsérni kisebbségben. Szinte mindenfelé csak a romlás virágait látni: ahogy fogyatkozunk, ahogy vész el az utánpótlás kitermelődéséhez elengedhetetlen kritikus tömeg, úgy egyre csak épül le és debilizálódik az intézményrendszerünk, még ha azt a látszatot próbáljuk is fönntartani, hogy egyre több „hagyományt teremtünk” (micsoda paradoxon!) és egyre több intézményt építünk. Valójában azonban egyre csak türemkedik be mindenfelé a dilettantizmus és az igénytelenség, a „bármi elmegy” elve mindjobban érvényesül.
Ha végignéz az ember a vajdasági magyar intézmények egyre bővülő, ám egyre hígabb állagú során (micsoda képzavar!), vérmérsékletétől függően, vagy kiakad, mint a sezlonyrugó, és idegesen a földhöz kezdi verdesni magát, esetleg a kezébe kerülő tárgyakat fogja dobálni szerteszét tehetetlen dühében, vagy összecsomagol és veszi a kalapját, esetleg önmagába zuhan és bezárkózik valahová, ahol nem érik ama „híg állagú sor” ingerei. Illetve van még egy lehetőség: sebészeti beavatkozást kér a megfelelő agyi lebenyeinek átmetszésére, hogy egyszer és mindenkorra megoldja a problémát, és többé semmi ne tudja fölizgatni, hanem csak tapsoljon, tapsoljon szűnni nem akaró, művi lelkesedéssel mindennek, amit elé tesznek. (Néha az az érzésem, hogy ezen az operáción már elég sokan átestek.)
Talpig nehéz őszintén dicsérni és szívből lelkesedni ebben a mi kis közösségünkben. Vagy legalábbis nekem nem megy. Van azonban egy intézmény, amely a közeg dilettantizmusának lápos talaján is olyan szilárdan áll immár 33 éve, mintha csak virágzó kisebbségi magyar magaskultúra venné körül, miközben dehogy. Ez az intézmény a Tanyaszínház. Rendkívül jó érzés mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül leírni: a Tanyaszínház minden moccanását vállalom és a magaménak érzem.
Épphogy csak mászni kezdtem, amikor 1978-ban megindult a Tanyaszínház ekhós szekere, és valami olyasmi csoda (igen: csoda!) történt, ami azóta évről évre megismétlődik. Persze korántsem voltam, nem is lehettem én sokáig tisztában azzal, hogy micsoda kincs van ennek a közösségnek a birtokában, mígnem saját magam is meg nem tapasztaltam a Tanyaszínház hangulatát. Viszonylag érett fejjel, 1995-ben láttam az első előadást, a Kétúrszolgáját. Arra emlékszem, hogy rengetegen, több százan voltak a csantavéri bemutatón, és borzasztóan jól szórakozott mindenki. Én valahol a hátsó sorok egyikében ültem, alig hallottam meg néhány szófoszlányt, egy-két poént az előadásból, de a színészek mozgása, lehengerlő játéka és a közönség őszinte öröme így is magával ragadott. Fergeteges komédia volt ez, mindenféle mélyebb mondanivaló nélkül. Ilyen értelemben talán nem is volt tipikus tanyás előadás, de ahhoz tökéletes volt, hogy ráérezzek ennek a különleges hangulatú színháznak az ízére. A későbbiekben már nem is volt kérdéses számomra, hogy ott legyek-e a vándorszínház újabb és újabb előadásain: ha csak tehettem, ott voltam. Természetessé, hogy ne mondjam: rutinná vált számomra, hogy megnézzek lehetőleg minden tanyás bemutatót.
Mégis, mi lehet a Tanyaszínház titka, hogy egyszerre tud megszólítani kétkezi munkásembert és értelmiségit? Az egyik ilyen titok a színház profizmusa. A szórakoztató előadásokat, miképpen a legsúlyosabb mondanivalóval bírókat is tönkreteheti, ha a jelenetek nincsenek kidolgozva, ha a karakterek nincsenek kellőképpen megformálva, ha nincs színészi összjáték, ha a rendezést a koncepciótlanság jellemzi, ha a színpadi mozgásnak nincs jól begyakorolt koreográfiája. A Tanyaszínház mindenkori mozgatói folyamatosan ügyeltek arra, hogy az ilyesmi ne következhessen be, olyan rendezőt, dramaturgot, díszlet- és jelmeztervezőt, koreográfust alkalmazva, akik a legkönnyedebb darabot is igényessé tudták varázsolni. A másik titok a csapat folyamatos frissülésében keresendő. Az újvidéki színiakadémia növendékeinek a Tanyaszínház a mindenkori „gyakorlóterepe”, ahol élesben is kipróbálhatják magukat. Mégsem annyira zsákbamacska színinövendékekre, illetve frissen végzett színészekre alapozni egy-egy előadást, hiszen ezek a fiatalok alapos felkészítésben részesülnek az Akadémián, sőt, már ezt megelőzően: több vajdasági városban is léteznek profi színészek és rendezők vezette műhelyek, amelyek ontják a színészi pályát választó lányokat és fiúkat. Örvendetes, hogy már évek óta Romániából és Magyarországról is vissza-visszatérnek fiatal színészek a Tanyaszínház csapatába. A harmadik titok a próbafolyamatokon zajló összehangolt, megfeszített munkában rejlik. Az elmúlt évek során volt alkalmam bepillantani a kavillói tanyaház udvarában zajló életbe, ahol, úgy tűnt, szigorú napirend érvényesül, mindenkinek megvan a maga feladata, mindenki pontosan tudja, mit kell tennie a köz érdekében, a próbákon pedig képesek akár hússzor is megismételni egy-egy jelenetet, mindaddig, amíg a rendező elfogadhatónak nem véli azt. És nincs apelláta, de görcsölés se, inkább odaadó lelkesedés. A titkok sorából nem felejthetjük ki a Tanyaszínház vadromantikáját sem. Azt, hogy a „civilizációtól”, a megszokott városi közegtől elszakítva, hetekre „összezárva” alakul ki a trupp, amely aztán vándorútra kel, ha nem is ekhós szekérrel, mint a kezdetek kezdetén, de mégiscsak egy traktor vontatta kocsival.
A Tanyaszínház az idén krisztusi korba lépett. 1978 óta minden évben találkozhatott vele a közönség. Akkor is, amikor a „vadvezér” elhalálozott, akkor is, amikor kezdtünk jól élni, akkor is, amikor a katonai behívóktól kellett rettegni, akkor is, amikor hirtelen milliárdosokká váltunk, akkor is, amikor a bombázások kis híján meghiúsítottak mindent, akkor is, amikor beköszöntött a demokrácia és ma is, ebben a nehezen definiálható jelenben. Megszoktuk, hogy a Tanyaszínház egyszerűen van. És ez nem jó. Itt az ideje, hogy rácsodálkozzunk, hogy ne kezeljük létünk magától értetődő evidenciájaként, és hogy örüljünk annak, hogy mégis az: létünk magától értetődő evidenciája, amely valódi tartalommal tölti fel a politikusok által az utóbbi időben igencsak lezüllesztett fogalmakat, mint amilyen a „közösség” és a „hagyomány”.
