„Az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged! Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem, azért benne bízom.” Sir 3, 22-24
Az idézett bibliai igének az üzenetét egyszerűen így lehetne megfogalmazni: jó az Úr, Isten hű, Isten szeretete soha nem szűnik meg. Hiszem és vallom, hogy ezek az igei üzenetek megerősítenek, vígasztalnak, meggyógyítanak bennünket.
Jeremiás próféta akkor írta ezt, amikor Krisztus előtt 587-ben a babiloni birodalom lerohanta a kis Júdát, elpusztították Jeruzsálemet, leégett a templom, és az egész ország, a templom értékeit, valamint a nép többségét az ellenség magával vitte Babilonba. A virágzó városok helyén üszkös romok maradtak, sokfelé holttestek hevertek, sebesültek jajgatása hallatszott, és Jeremiás külön megemlíti, milyen szívszorító volt látni a kiszáradt csecsemőket. Olyan éhség volt hosszú időn keresztül, hogy a végén az anyák már a tulajdon gyermekeiket főzték meg.
Jeremiás sorait olvasva és ismerve valamennyire a korabeli helyzetet, jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy mi volt mindennek az oka? A próféta könyvéből erre a kérdésre is világos választ kapunk. Isten így panaszkodik az Ő kiválasztott és szeretet népének: „Bizony háttal fordulnak felém és nem arccal...” (Jer 2, 27/b). Az egyének, a családok, a társadalom életéből teljesen kimaradt Isten. Ahol istentelenség van, ott az emberiség sokféle formája megvalósul. A hitetlenségnek mindig erkölcstelenség a következménye. Az pedig magában hordja az ítéletet. Isten többször figyelmeztette az Ő népét, küldött hozzájuk prófétákat. Azok tükröt tartottak az emberek elé, leírták, milyenek lehetnének. Persze, hogy akkor, sem tetszett a makacs embernek a figyelmeztetés, a prófétákat sorban elhallgattatták. Magát Jeremiást is börtönbe csukatták, aztán pöcegödörbe dobták, hogy ott fulladjon meg. Miért meri őket megfeddni, miért meri megmondani az igazságot!?
A próféta ebben a lelki állapotban visszanéz, és azt mondja, hogy tragédia, amit látok. Látom, ahogyan az elnyomók jöttek, amit tettek, lerombolták Jeruzsálemet, a szentélyt, meggyalázták mindazt, ami szent. Tönkretettek mindent, és lám, itt maradtunk, még nincs végünk. Ez egy olyan embernek a látása és gyásza, aki alapvetően az életét és népének sorsát Isten kezében látja.
Ahogy olvastuk is az igéből a biztatást, az örömüzenetet: „ Az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága.” Mielőtt valaki is azt mondaná, hogy Isten elfordult, elfeledkezett az ő népéről, rólunk, egy pillanatra álljunk meg és szálljunk magunkba. Itt most Isten népén érthetjük a testi Izráelt, akiket kiválasztott. De érthetjük Pál apostol bizonyságtétele alapján lelki Izráelként mindazokat, akiket Jézus Krisztus által megszólított, elhívott, mint azt a népet, aki bárhol, bármikor Istenhez kiáltott segítségért. Tekintsünk csak vissza az elmúlt időre, akárcsak a saját életünkre vagy a nemzetünk történetére. Vajon nem Isten kegyelme-e, hogy megtartott bennünket örömben, bánatban, megpróbáltatások közepette, a járványhelyzetben?
A romokon síránkozó próféta megkérdezi önmagától: vajon mi tartja vissza Istent az ítélet végrehajtásától? Talán egymástól is megkérdezhetjük kedves testvérek, hogy mi tartja vissza Istent, hogy még tűr, hogy még nem vetett el lábai elől? Benne van az igében, segít nekünk Jeremiás próféta: a kegyelem és irgalom. Kegyelme az, hogy még nincs végünk, mert nem fogyatkozott el az Ő irgalma. Ebben nagyon nagy szerepe van annak, hogy ott állt Krisztus keresztje a Golgotán, aki kiengesztelte az Atyát. Krisztus egyetlen tökéletes áldozatával, amit a Golgotán véghezvitt érettünk, felélesztette Isten kegyelmét és irántunk való irgalmát.
Jeremiás, mint jó tanító, a nép fülébe kiáltja: tudod, miért nincs végünk? „Mert nem fogyatkozik el az ő irgalmassága.” Ez azt jelenti, hogy az Ő kezében vagyunk, s tőle függ, mikor van végünk, mikor lesz az ítélet. Ne félj, ne rettegj életedet Isten kezébe letenni, segít neked Jézus Krisztus, aki a golgotai kereszten így imádkozott a kegyelmes, irgalmas, szerető Atyához: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet...” (Lk 23, 46/b)
Talán nekünk sem kellene aggódnunk életünk, jövőbeli sorsunk felől, mert az jó kezekben van. Igaz ezeket a kezeket naponként átszegezzük. Mindezek ellenére még tart az Ő kegyelme, mert szeret bennünket az Úr. Vigyázzunk, ne éljünk vissza ezzel a kegyelemmel! Helyezzük életünket az Ő kezébe. Hűtlen emberekkénk, térjünk vissza a hűséges Istenhez! Merjük bátran kérni az Atya segítségét. A készségnek, a vágynak a mi szívünkben kell megszületnie. De ebből valóság Isten kegyelméből lesz. Mert ha minden baj oka az volt, hogy hátat fordítottunk Istennek, akkor minden baj igazi megoldása az lehet, ha leborulunk előtte és megköszönjük, hogy még tart a kegyelme és még nincs végünk! Ámen.
(A szerző Bácsfeketehegyi Református Egyházközség lelkipásztora, a Bácskai Egyházmegye esperese.)
