Kedves atya! Az utóbbi periódusban gyakran olvasok arról, hogy a kiégés mennyire veszélyes az emberi szervezetre, s hogy betegségnek lehet tekinteni. Valahol arról is informálódtam, hogy az Ószövetségben Illés prófétánk is megtapasztalta a kiégés jeleit. Vajon hogyan lehet a kiégett embernek segíteni? Amikor már szürke számára minden, s érdektelenné vált. Ön mit ajánl?
Válaszát érdeklődve várom. Köszönettel Emma
A kiégésről a Wikipédia ezt mondja: „A kiégési szindróma tünetegyüttes, amely hosszútávú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében létrejövő fizikai-érzelmi-mentális kimerülés.
Kezdetben önsegítő közösségek tagjainál, krízisintervenciós központok munkatársainál, egészségügyi és szociális intézmények dolgozóinál figyelték meg, azonban a későbbi vizsgálatok során pedagógusoknál, jogászoknál, rendőröknél is tapasztalták a jelenséget. Szinte minden foglalkozás esetében előfordulhat, azonban a kutatások azt mutatják, hogy a humán szolgáltatások területén dolgozók körében nagyobb a veszélye.”
A kiégés fogalom alatt sok minden van. Kiégésnek mondjuk a fizikai-érzelmi-mentális kimerülést, a kedvezőtlen stresszhatásokat, mint például a folyamatos feszültség, tartós idegesség, de ide tartozik a kudarc, a sikertelenség, a vesztesség, a csőd, a hiányérzet, a lehangoltság, az életkedvnek, a munkakedvnek az elvesztése, az emberekből való kiábrándulás, a társadalmi igazságtalanság, és végül a betegségek, különösen a halálos betegségek el nem fogadása. Amikor mindezekre a kiégés fogalmát alkalmazzuk, akkor ezzel azt akarjuk mondani, hogy a kiégés az emberre rátörő betegség, egy olyan állapot, amelynek nem ő az oka, hanem a foglalkozásával, életmódjával szükségszerűen velejáró kényszer. Ezért megadjuk magunkat a kiégés minden formájának, engedjük, hogy az ár sodorjon bennünket.
A kiégés a jóléti társadalom egyik legnagyobb, legártalmasabb tévhite, tévedése. A kiégést ugyanis mi okozzuk magunknak, mégpedig túlhajszolt életvitelünkkel, mértéktelen nagyravágyásunkkal és istentelen, materialista hitünkkel. Soha nem vagyunk megelégedve azzal, amink van, mindig többre vágyunk, mindig a jólétet és a luxust keressük, nem ápoljuk a családi és baráti kapcsolatokat, minden vesztességet tragédiaként fogunk fel, az életünket csak a testünkre korlátozzuk, nem hallgatunk sem Istenre, sem emberre, vakon rohanunk a vesztünkbe. Ez jellemző a jóléti társadalmakra, ahol mindent a kiégésre fognak.
A mélyszegénységben élő népek, mint például az afrikaiak, nem ismerik a kiégés fogalmát. Ők tele vannak életkedvvel, mindennek örülnek, mindenért hálásak, mindenben meglátják a jót, még a halálban is, mert az számukra átköltözés a mennyországba, az örök isteni, boldog életbe. Közben pedig tömeges méretű az éhezés, az éhenhalás, a munkanélküliség, a járványok, a társadalmi igazságtalanság, nincs egészségügyi ellátás, nincs lehetőség iskolázásra, sokaknak egész élete egy mélységes nyomor. Mindezek miatt miért nem beszélnek kiégésről, miért nem ismerik a depressziót, az agressziót, miért nincs szükségük szorongáscsökkentő gyógyszerekre, miért nem esnek búskomorságba egy-egy hozzátartozójuk elhalálozása miatt? Azért, mert ők soha nem azt nézik, amijük nincs, mint az európai ember, hanem mindig azt a jót, amijük van, és annak örülnek, azért hálásak, még ha az minimális is.
Erről sokat beszél a magyar missziós orvos, Fodor Réka, aki 2015 óta egyre nagyobb méretű orvosi missziót tölt be Afrikában, méghozzá Nigériában. A nigériai szolgálat a hitét erősíti. Erről ő így beszél:
„Nigériában a hitem erősödik. Kiviszem a tudást, a pénzt, és hazahozom a hitet. Odakint a hit a hétköznapi élet része. A leglátványosabb különbség, hogy ott mindenki hálás. Elképesztő milyen szegénység van Afrikában, rengeteg olyan emberrel találkozol, aki lehet egy napja nem evett, lehet nincs cipője, borzasztó élete van, de ő mosolyog és őszintén mondja, hogy jól van, amikor megkérdezed. Hálás és mosolyog. Amikor hazajövök, akkor ér a kultúrsokk. Megérkezek a civilizációba és a jólétbe, látom a sok embert, aki depresszív, agresszív, aggodalmaskodó. Ez Afrikában teljesen elképzelhetetlen, pedig azok, akik ott mosolyognak, táncolnak, dalra fakadnak, dicsőítik Istent, lehet ezred annyijuk sincs, mégis mennyivel boldogabbak.
A jókedv nem egyfajta tudatlanság számlájára írható, vagyis arra, hogy nem fogják fel a rosszat, ami velük történik. Ha nagy veszteség éri őket – hatalmas például a gyerekhalandóság –, akkor ugyanúgy megsiratják, meggyászolják, mint mi, de nem süppednek bele a gyászba. Hiába halt meg három gyerekük, örülnek a még élő ötnek. Nem járnak pszichiáterhez olyan szorongásokkal, amelyek évtizedekkel azelőtti okokra vezethetők vissza, és szorongáscsökkentő gyógyszerekre sincs szükségük. Nem mellesleg a mi dédanyáink ugyanígy gondolkodtak, és nem azért, mert primitívek voltak, hanem mert természetesebben viszonyultak az életkörülményeikhez.
Rengeteg mosollyal találkoztam, szomorú embert szinte nem is láttam, pedig meg lett volna minden okuk a bánatra, amilyen nyomorúságos körülmények között éltek, élnek. Ennek ellenére tele vannak derűvel. Amikor hazajövök egy-egy orvosmissziós utamról, mindig ledöbbenek, hogy itthon, az összehasonlíthatatlanul jobb viszonyok ellenére mennyi a bánatos, kedvetlen, közönyös ember.
Mi nem okosabbak, hanem elégedetlenebbek vagyunk. Folyamatosan arról beszélünk, mi az, ami nincs. A derű, életigenlés nem anyagi kérdés, hanem lelki irányultság. Az európai emberek anyagi jólétre és célra törekvése jó dolog, de csak akkor, ha nem folyton a nincsre koncentrálunk.
Ez egyben önkritika is: a hozzám hasonlóan folyton új célokat kitűzőknek arra kell vigyázniuk, hogy ne legyenek elégedetlenek.
A hitem növekedésében nagy szerepe van annak is, ahogyan a nigériaiak viszonyulnak a szenvedésekhez. Élő, valódi hitük van. A temetésen halleluját zengenek, mert tényleg elhiszik, hogy a mennybe jutnak. Ugyanez volt a helyzet gyakran a végstádiumban lévő betegek esetében is: én rosszabbul éreztem magam, mint ők, mert megnyugodva várták, hogy hamarosan színről színre láthatják Istent. Minderre természetesen itthon is van példa, de közel sem olyan arányban, mint odakint. Ők anyagilag állnak nagyon rosszul, nekünk viszont hitben kellene felnőnünk hozzájuk.”
Térjünk vissza a jóléti társadalmakat elárasztó kiégés-cunamihoz. Ez nem egy szükségszerű betegség, hanem a mi rossz életfelfogásunk és életvitelünk eredménye. Az Ószövetségben Illés próféta nem tapasztalta meg a kiégés jeleit. Őt halálra üldözte a pogány királyné, a pusztába kellett menekülnie, elfogadta az angyaltól a megerősítő ételt, és tovább folytatta küldetését. A kiégett embernek úgy lehet segíteni, hogy ne sirassa önmagát, hanem kezdjen el másokért élni.
Lépjen ki lelkének szürkeségéből és érdektelenségéből, lássa meg, hogy neki mindene megvan ahhoz, hogy boldog legyen, és boldogítsa azokat, akiknek szinte semmijük sincs. Ezt teszi dr. Fodor Réka is, tőle távol áll mindenfajta kiégés, ő az életigenlés és az életöröm teljességében él.
Aki jómódban él, az sokféleképpen kiég és kiszárad, aki mások szükségleteivel törődik, az virul és sok gyümölcsöt terem.
