– Korán reggel ilyen fülledt meleg! – mondja Irma néni lihegve. Kutyáját vezeti, vagy inkább az őt, alig győzi utána a lépést. Reggelente találkozunk, gyakran szól röviden, választ nem vár, trappol az eb után. Néhány napja ennyire tartott érdemesnek: – Jó napot, elveszett a fülhallgatóm! A nagyothalló készülékére gondolt. Nem beszélget, mert nem hallaná, amit a másik mond, vagy elég neki a saját világa? Befordul a dűlőre, két parcella kukorica közé. A dombra vivő keskeny úton olyan, mint aki az égbe megy. Remélem, látom még.
Erős illatok keverednek, a kukoricatáblák után napraforgó, azután dohányültetvény. Közel a falu, a dombon gyümölcsöskertek, szőlő.
Ismerős férfi jön arról, ahol Irma eltűnt. Kezében asszonyoknak való karkosár korai szőlővel és körtével. Két darázs kering a mézes illatú gyümölcsök fölött. Megszakadnak a fák, mondja, soha ilyen bőség! Nem köszön, ezzel kezdi. Februárban találkoztunk utoljára, éppen ezen az úton, de az idő néha mindegy, megállni látszik, akárha tegnap. Ma reggel vette észre, hogy a sok esőtől kicsattognak a szőlőbogyók. Így mondja, hogy bogyók, mi inkább szemnek nevezzük. Kicsattognak a szőlőszemek. Kijavít, hogy a kecskeméti kollégák is bogyót mondanak! Mindegy, az a baj, hogy kicsattognak, jönnek rá a darazsak.
Alig száz méterre van, szívesen megnézném a gyümölcsöskertjét, megkérem, forduljon miattam vissza. Csöppet hallgat, aztán azt mondja, hogy nem úgy van az, mert éppen most mondott nemet a kutyás Irmának, rosszul venné ki magát, ha engem meghívna. Most ne akarjam látni, mert gondozatlan a gyümölcsös, és elég baja akad a szomszédjaival is, akik mintagazdaként viselkedve rendre macerálják és elvárják, hogy legalább magyarázkodjon. Pedig ő rendes velük, naponta áthívja őket pálinkára az öreg körtefa alá. Arról is hullik a körte, szúrja közbe és a kosárra mutat. A harmadik pálinka után rákezdik, hogy te szomszéd, nem lesz ez így jó, átfolyik hozzánk a tarack, a folyófű, kaszálj legalább, mielőtt magba megy a paréj! Totált neki, és annyi, a mezsgyét néha lepermetezi, de olyan rendes gazda ő nem lesz, mint ők most, mert ők tényleg azok. Nem győzi egyedül a munkát.
Állunk az elő ősz hangulatú mezőszélen, ő sem vár sem kérdést, sem választ tőlem, csak mondja a magáét, mint kicsivel előbb Irma néni. A fészer romban, a kút két éve beszakadt, ellopták a vaskerítést, a villanykábelt, a hosszú tél végén az oszlopnak nevelt akácost is. Dolog lenne bőven, egy embernek hetekig állandóan, akkor talán szezon végére azt is megengedhetné, hogy lefényképezzem gereblyével a kezében. Vagy akár söprűvel is, mint ahogy az öregapját a doktorék szőlőjében. Ezer éve annak, hogy ott dolgozott az öreg, de nem cselédsorban, csak barátságból. Minden este fölsöprötte az utat a kettéosztott szőlőskertben, a rigók, a szarkák és a verebek méltányolták, vagy a kuvik, ami a fészer alatt lakott, de a gazda ugyan soha sem nézet ki, szüretkor esetleg.
Akkor meg minek söprött az öregapád örökké, kérdezném, mert logikusnak tűnik a kérdés, de nem kérdezem, magam is tudom a választ. Szerette a szőlőskertet, szerette a munkát, becsülte magát annyira – azért söpörte akkor is, ha úgy sem látta soha sem a gazda. Elég volt neki az, ha ő látja. Az a gazda, akié a munka, így hallottam gyerekkoromban otthon. Más világ volt akkor.
– Na, indulás, mert Irma mindjárt jön visszafelé! Szeretne összejönni velem, de nekem nem kell már asszony – mondja a férfi és a kosarat fiatalosan meglóbálva folytatja az útját hazafelé.
