(Léphaft Pál karikatúrája)
Ezen a napon mindenki a hőst, a történelmi személyiséget ünnepli. De nincs történelem emlékezet nélkül, emlékezet meg emberek, személyes történelem nélkül. Ilyenkor mindenki a szülőföldjére gondol.
Hiába írtam sokat róla, elfogott a lámpaláz akkor is, mert oda kellett állnom a semmi közepébe, hiába tudtam egyedül, egy szál magamban, hogy mi minden történt itt egykor, nincs már nyoma sem.
Kívülről kell látnom az egészet: a semmi közepén egy ember arról beszél, hogy itt mi minden zajlott le, semmilyen eszköz nem áll a rendelkezésére a szavain kívül, hogyan görgette végégig az idő a történelem kerekét. Nagyon kell hinnie a szavak erejében annak, aki odaáll, felrepíti a többiek képzeletét is, miközben elmeséli, milyennek kell látniuk a helyet, ahol az első magyar nyelvű dráma született, ahol először fordítottak Shakespeare-t és Molière-t, ahonnét az Ómagyar Mária-siralom után az első magyar nyelvű verset írták. Innen vétetett és ide tért vissza az emigrációból Kossuth papja, és itt ért volna véget a Duna menti Köztársaság, amit szintén csak elképzelni lehet. Igen, az a víz zárja a tájat, a Holt-Duna, erre vitte Radnótit az erőltetett menet, ebbe lőtték a partizánok százasával a helybeli magyarokat – ezzel lesz teljes a körkép a szántótól a hegyeken át bukdácsolva a vízig, mindenből egy emléknyi varázslat a víztükrön, egyetlen panorámán, ahol körbejárt az egész történelmünk.
A bécsi Europa-Club jött el busszal, hogy végigkalauzoljam őket egy hétvége alatt szülőföldemen, megtisztelőnek találtam az érdeklődést. Csakhogy mindennek van nyitánya, bevezetője, és éppen itt kellett kezdeni a darázsi határban, ahol a mohácsi csata zajlott. A bukás után a nádasból előmerészkedő helybeliek egy kisebb dombon építették fel farönkökből a Veszedelem Templomát. Feltehetően maga a domb is úgy keletkezett, hogy szekerekkel földet hordtak az összehordott elesettek tömegsírjára. Sosem tárták fel.
Nagyapámnak is volt földje errefelé, gyerekkoromban azt lestem, mikor fordít ki valami érdekeset az eke. Rozsdás nyílhegyet, csatokat, szerszámokat. Ilyesmiben ma is gazdag a talaj, nagyobb esőzések után a vízmosásban ma is találni régészeti leleteket. A helybeli sokácok népviseletébe beépültek a löszben lelt, Alexandriában vert aranyak, ezeket fűzték vörös szalagra a lányok, és ettől lett a ruhájuk sokkal gazdagabb és értékesebb, mint más hasonló viseleteké.
A táj egyetlen figyelemre méltó darabja az almafa volt, mintha támaszt kerestem volna, de igazából ösztönös volt a választásom. Mert a bőséges termés önmagában is impozáns háttérként szolgált. A történetek egybefűzése végül dallamot alkotott, ami elringott a pincesor felé, egy teljes kört leírva, miközben a vendégek szemügyre vették a tájat.
A történet körbeért lassan, tekintetük megállapodott az almafán, a fejem fölött, éppen jókor érik, és mozdulnak könnyű súlyukkal a lomb között. Felnézek én is, ahogyan a többiek, a tekintet nem száll fel az égig, megállapodik és megpihen valahol az ágakon. Egy régi könyv minden kezdet kezdetének mondott felső féltekén.
A legtartósabb fajta: rozmaringalma, mondtam, kínáltam, pedig nem is az enyém.
Bűn lenne, mondtavalaki, hagyjunk mindent érintetlenül.
