A nappal legyen csak a hangoké, az éjszaka a csönd ideje. Lenne, lehetne, nagyjából. Ha kert közepén a ház, mindig akad mindenféle hang, hol halkabb, hol erősebb, de olyan, hogy síri csönd, soha. Majdnem soha, mostanában is csak egyszer, és hogy csak percig tartott, vagy órákig, utólag fölidézhetetlen.
Ősztől tavaszig, alkonyattól reggelig a párt kereső, fészkelő fülesbaglyok, februárvégtől a hajnali énekükkel a napot ébresztő rigók fütyülése, később a fülemüle éles, tiszta éneke hallatszik a tavaszi éjszakákban. Májusvégtől a kikelt bagolyfiókák sípolása, de néha kuvik hangja is megtöri a csöndet, vagy ha más nincs, a sünök neszezése az aljnövényzet között, békét sugároz, megnyugtató.
A kóbor kutyák marakodására gyakran zavar álmot, és zajongás terén nem is csak a február a macskák ideje: augusztus van, és még mindig lármáznak, területvédő harcot folytat a mi fiatal kandúrunk másik hat betolakodóval. Vagy többel. Jönnek, mint a bőségszaruból, néha kísértetként bolyongva a fák között próbáltam besegíteni a mi macskánknak, de legalábbis elzavarni amazokat, hogy legyen végre csönd, aludhasson a környék.
Éjszaka szeretem a csöndet, de nem azt a félelmetest, amire valamelyik éjjel fölriadtam. A csönd feketén, sűrűn és félelmetesen borult rám, a szobára, a házra, a kertre, a világ fekete égboltja ijesztő némasággal nyomott el mindent, aminek egyáltalán tudatában lehet az ember. Füleltem: tényleg semmi hang, csak a csönd? Teljesen befogott magába.
Hol van a percegő szú, reccsenő bútorláb, bekapcsoló hűtő, a kémény réseiből a tetőn végig kopogó malterdarab hanga? A szélre gondoltam, hogy az most hol van? Moccantatná meg a redőny lemezeit, simítana végig az akácfa ágával a csatornán, rázná kicsit a régen nem használt, de még a tetőn éktelenkedő tévéantennát! Vagy akár jöhetne az a kései járókelő és énekelne részeg éneket a kedveséről, a nyárról, mint valamelyik nap tette, amikor ketten álltak meg a ház előtt, zokogott az egyik, a másik vigasztalta: – Visszajön a lány, ne félj, visszajön! Hogy haragudtam rájuk akkor! Dühöngtem, mit képzelnek, tartsák meg a bánatukat a négy falnak, mit zajongnak itt nekem az éjszaka közepén túl? Most mit nem adtam volna egyetlen sor rosszul énekelt, giccses nótáért! De még egy árva autó sem jött, semmi.
Aztán már csak képzeltem volna mindenféle hangot, de elakadt még a képzelet is, a csöndhöz dermesztő félelem csatlakozott. A bénulás az ujjaktól indult, a láb, a kéz, a törzs lassan megmerevedett. Arcomhoz ért a zsibbadás. Nehezen mozduló, madárkarmokká merevedett ujjaim utoljára még ajkam hidegét érezték. Mondani kellene valamit, beleszólni a csöndbe, jutott eszembe, de mint nagyon lassan parthoz közelítő hullám, csak olyannak tűnt a szándék. Késő, késő lesz így!
És akkor...! A gyümölcsének terhe alatt megszakadó öreg ringlófánk fájdalmas reccsenése, hasadás, roppanás, azután zuhanás, koppanások, súrlódás, néhány utóhang, mint sikolyok, sóhajok, egymásra igazodó ágak hangja! A világ mélységes csöndje, ha ilyen áron is, de megtört, és a halál előszele végre túlfutott a völgyön. Fölriadt madarak csipogtak egyet-egyet, megszólalt egy kakas valahol, bekapcsolt a hűtőház, és mintha a kutyánk is pótolni igyekezett volna, amit előbb elmulasztott, úgy ugatott, mint amikor az idegent későn veszi észre a területén, már csak a szagról, és nem is bánja olyan nagyon, de azért kötelességből és főleg megkönnyebbülve utána csahol.
