„Poros szülővárosom, Szabadka a világ legnagyobb faluja. Kegyetlen szél söpri az utcák porát egyik kerületből a másikba, teleszórja szemünket, szánkat, tüdőnket finom, üvegszerű porral, aztán – mint aki jól végezte dolgát – megpihen, hogy másnap mindent elölről kezdjen.” – Munk Artúr: Köszönöm addig is…
Lapályos térség volt valamikor ez a város. Szép lassan feltöltötték részeit homokkal, majd beültették fákkal, hogy az embereknek ne kelljen oly sokat hunyorogniuk. Mert ahogyan a szél fújt, úgy vitte a homokszemeket, hogy az ember a szemét nemigen tudta nyitva tartani.
Lapályos térség volt, a tengerszint felett mindössze 114 méterrel helyezkedik el. A házakhoz nagy kertek tartoznak, ahol az emberek megbújnak, almafát és szőlőt, retket és spenótot ültetnek. Tavasszal pedig ibolya lepi el ezeket a kerteket.
Ezekben a kertekben élnek a szabadkaiak, akiknek valamiféle különös okból különös városuk van, s valamiért nekik ide kellett születniük.
Szabadkával kapcsolatban sok minden eszébe jut az embernek, de mindig ugyanazok a jelzők és személyek. Sokan gyöngyszemként, ékszerdobozként, a szecesszió városaként emlegetik, ahol megállt az idő és sokszor eluralkodik az általános depresszió. Itt született Kosztolányi Dezső és Csáth Géza.
Szabadkát valami miatt misztikum övezi, miközben igazából a várost a benne élő emberek határozzák meg, akik talán korántsem annyira misztikusak. Emberek. Akik az elmúlt száz évben annak ellenére sem tapasztalhattak nagy változásokat városukban, hogy körülöttük a világ kettőt is fordult. Mintha a múlt század fordulóján, a zsinagóga, a városháza megépítését követően valaki elátkozta volna a várost, mintha Csipkerózsika álmát aludná s vele aludna minden egyes lakója.
Az öregek mindig azt mondták, Szabadka a világ közepe: itt árvíz, földrengés, tűzvész vagy égiháború sohasem pusztított. Pusztított viszont valami más. Valami, ami miatt mintha ebből az álomból a mai napig nem ébredtünk volna fel. Néha éber álmok közepette érzékelünk csak valamit a külvilágból.
Anno, 1720-ban mindössze 2200-an éltek itt, ahol most mi százezren járunk, 1765-ben már 9956-an, tizenöt évvel később, 1780-ban pedig 18 730-an. Negyven évvel később a lakosság száma meghaladta a harmincezret. Rohamosan nőtt, fejlődött a város.
Szabadkának sok neve volt már, de „első okirati felemlítése 1391-ben történik, a midőn az oklevél egy »furem Augustinum de Zabotka« (Ágoston nevű szabadkai tolvajt) említ a Bodrog vármegyei gonosztevők közt” – írja Iványi István. Vagyis 620 évvel ezelőtt beszéltek először Szabadkáról. Mezőváros volt, majd a „szorgalmas és igyekvő” szabadkaiak 1779-re elérték, hogy városuk szabad királyi városnak minősíttetett. Iványi az 1800-as évek végén a következőket írja a városról: „A lakosságnak mintegy fele a pusztákon lakik, és pedig a magyarok tömegesebben Radonováczon, Ludason, Tompán, Csíkérián s Tavankúton, míg a többi pusztákon a bunyeváczok vannak nagyobb számmal. Szerbek leginkább Kelebián találhatók. Bent a városban is minden nemzetiség képviselve van, de mégis úgy vannak elhelyezkedve, hogy a II. és III. körben kizárólag bunyeváczok laknak, a IV. és V. körben bunyeváczok és magyarok vegyesen, a VI., VII. és VIII. körben magyarok, a szerbek a VIII. és részben a VII. körben, a zsidók is a VII. körben laknak tömegesebben. Az I. kör az intelligenczia és a kereskedelem középpontja.” Majd így folytatja: „Ha az idegen vasúton jön Szabadkára, már a pályaházban tanúja lehet a nagy forgalmi életnek, melyet a hét irányból érkező és ugyanannyi irányba induló utasok s vonatok keltenek”– írja Iványi több mint száz évvel ezelőtt.
Szabadka ma is ilyen, csak a vasúti, majd a villamosforgalmat felváltották a személyautók, amelyeket a helyiek még a legrekkenőbb hőségben sem hagynak pihenni a garázsban. Tülkölnek és sietnek, mintha metropolisban élnének.
Szeptember elsején, a város napján minden évben feléled a város, tele lesz hangos diákokkal a főutca, megjelennek a kereskedők, akik jó szívvel kínálják portékájukat az embereknek. Mint anno, amikor hetente két-három alkalommal összegyűltek a piacon, megörültek az ismerős arcoknak a vásárolni igyekvők, több órát beszélgetéssel töltöttek.
Azt mondják, az idei év a változások éve. Talán olyan nagy változásoké, mint a múlt század elején, amikor megépültek azok az épületek, amelyeknek a mai napig a csodájára járunk. Talán az idei és a jövő év hozhat olyan változásokat, mint 1912, amikor elkészült a Vigadó, a víztorony, a Zenepavilon, a Női fürdő és a mindenki által csak Majomplaccnak nevezett tér. Mindez azért is fontos lenne, hogy a város lakói újra elkezdhessenek élni, minden nap, nem csak szeptember elsején, nem csak ünnepnapokon. S hogy Szabadka száz év múlva ne csak a városházájáról, Kosztolányiról és Csáthról, ne csak a szecesszióról, hanem a ma emberéről, annak bölcs tetteiről, mindennapjairól, ma és a majd születő íróiról, festőiről, építészeiről, zenészeiről, és ne öngyilkosairól, álmairól és poráról legyen híres.
