Bizony, alig két-három évtizeddel ezelőtt még tananyag volt az iskolákban: Tito, Nasszer és Nehru, a három bölcs és tekintélyes államférfi, Jugoszlávia, Egyiptom és India vezetői, amint épp létrehozzák az el nem kötelezettek mozgalmát. Pontosan ötven évvel ezelőtt, Belgrádban.
Ha némi önfegyelemmel kikerüljük a bőven kínálkozó maliciózus poénkodásokat (mármint, hogy mi lett a világból ez alatt az ötven év alatt, és nem utolsósorban mi lett magával az egyik alapítóval, Jugoszláviával), s nem esünk bele a végtelen nosztalgiázás csapdájába sem (mármint, hogy milyen jó világ is volt akkor), hanem megpróbálunk a tárgyilagosság vizein továbbevezni, akkor megállapíthatjuk, az el nem kötelezettek mozgalma igen jelentős nemzetközi politikai tényező, igen csekély nemzetközi befolyással. Ellentmondásnak tűnik, de mindkét részmegállapítás igaz. Egyszerűen nem lehet nem jelentősnek nevezni azt a nemzetközi mozgalmat, amely a világ lakosságának 55 százalékát, az ENSZ tagországainak kétharmadát tömöríti magába, mind az öt földrész képviselteti magát benne, és épp a legnépesebb földrészek, Afrika, Ázsia és Dél-Amerika országai szinte kivétel nélkül tagjai a mozgalomnak. Ugyanakkor talán épp ez, a túlságosan is tarka-barka ideológiai, faji, vallási, politikai összetétel gátolta meg a mozgalmat abban, hogy markánsabban meg tudja fogalmazni, és főleg meg is tudja valósítani saját nemzetközi célkitűzéseit. A kicsit talán durván megfogalmazott igazság az, hogy az elmúlt fél évszázad legnagyobb horderejű világpolitikai eseményeire, a hidegháborúra, a Szovjetunió összeomlására, a globalizációra, vagy épp szeptember 11-ére az el nem kötelezettek mozgalmának megléte, vagy épp nemléte semmilyen kihatással nem volt. A világ sorsát a két pólus, és a köréjük tömörülő országok határozták meg, az el nem kötelezettek megpróbálták harmadik tényezőként, „harmadik világ”-ként feltüntetni magukat, de sem katonai, sem gazdasági erejük nem volt ahhoz, hogy ténylegesen is befolyásolni tudják a világpolitika alakulását. Modern szóhasználattal élve inkább afféle marketingfogásnak volt kitűnő ez a mozgalom. Még a mai napig is, ha a világ valamelyik távoli és egzotikus helyére tévedünk, a legnagyobb eséllyel akkor tudjuk elmagyarázni a helyieknek, honnan jöttünk, ha kiejtjük ezt a nevet: Tito. Erre általában kisimulnak a ráncok az addig gondterhelt homlokon, mosolyra derül az arc és bólogatni kezd a fej. Hát hogyne tudná! Groteszk módon az összes jugoszláv utódállam mai napig legismertebb márkaneve a Tito, és ez nagymértékben az el nem kötelezett múltnak is köszönhető.
Mit hozott Szerbiának az, hogy most, az ötvenedik évfordulón ismét házigazdája lehetett az el nem kötelezett országok miniszteri értekezletének? Nyilván egy kis nosztalgiázást, emlékezést a régi szép napokra, a dicső múltra. Ez önmagában rendben is van, ennyi retro még belefér, de ha valamit, hát a politikát nem az érzelmek, hanem az érdekek vezérlik. Milyen érdeke fűződhetett Szerbiának a jubileumi rendezvény megszervezéséhez? Nyilván alkalmat látott benne (a szerző gondban van, itt milyen jelzőt használjon: nem létező?; alig létező?; megtépázott?; szertefoszlott?) nemzetközi tekintélyének növelésére. És ha jobban belegondolunk, tényleg: hosszú évekre visszamenőleg talán ez volt a legjelentősebb, legnagyobb, „legnemzetközibb” esemény Belgrádban (mondjuk, az Euróvíziót nem számítva). Ennél többre viszont egyelőre nem is számíthat, hiszen még az el nem kötelezettek mozgalmában is csupán megfigyelői státussal rendelkezik, tehát vezetői szerepkörben ha akarná sem tudná feltüntetni önmagát – házigazdai szerepkörben viszont igen. Ezen túlmenően a tényleges házigazdák, Tadić államfő és Jeremić külügyminiszter tőlük telhetően igyekeztek a hangsúlyt a gazdasági együttműködési formák felkutatására helyezni, állítólag számos szerbiai cég tárgyalt számos külföldi delegációval, de ezek esetleges konkrét hozadékát ebben a pillanatban lehetetlen akárcsak felbecsülni is.
