Valahányszor Vajdaság jogos követeléseivel találja szemben magát Belgrád, úgy viselkedik, mintha egy légy zümmögése idegesítené: elhessegeti vagy odacsap. Ami hétfőn történt az Újvidék–Belgrád reláción, az maga volt a balkáni kocsma kvintesszenciája: unalmasan zümmögő legyekkel, arrogáns csaposlegénnyel, pofozkodó, kártyázó, zsaroló és csencselő törzsvendégekkel.
Csak egy balkáni kocsmában történhet meg olyasmi, hogy a házelnök tudta nélkül, a parlamenti ülés előtti estén egy telefonbetyár föltárcsázza a képviselőket és közli velük, hogy elmarad a másnapra összehívott ülés. Ők pedig ezt, szinte kivétel nélkül, készpénznek veszik, és otthon maradnak. Majd az összecsődített újságírók előtt megnyilatkozik a házelnök, aki – szinte már bocsánatot kérve a „technikai mulasztásnak” titulált skandalum miatt – röviden közli: kérni fogja a parlament titkárának felelősségre vonását. Ezután pedig elvonul, anélkül hogy a felmerülő kérdésekre választ adna: mit ért technikai mulasztás alatt; miért nem nyitotta meg az ülést és állapította meg a tisztelt ház döntésképtelenségét; milyen összefüggést lát a titokzatos telefonálások és a parlament titkárának cselekedetei között; nem fontolgatja-e a lemondást?
Csak egy balkáni kocsmában történhet meg olyasmi, hogy előbb tűzik napirendre azt a törvényjavaslatot, amelynek bizonyos vonatkozásai egy, két héttel később meghozandó törvénytől függnek, mintegy kész helyzetet teremtve ezáltal. Azzal, hogy a vasutakról szóló törvény elfogadását a VMSZ meghiúsította, csak elodázta a döntést. Ha valamit biztosan nem fog visszakapni Vajdaság, az a vasúthálózata. Ebben a kérdésben Belgrád biztos nem enged, és ezt mindenki tudja, aki egy kicsit is belát a kulisszák mögé. Hogy a VMSZ mégis eljátszotta a hiteles regionális párt szerepét, az elsősorban a közelgő választásoknak köszönhető: egyrészt immár semmiféle, ellene irányuló DP-s büntetőexpedíció nem fájhat olyan nagyon és olyan soká, mint szűk másfél évvel ezelőtt elveszíteni Szabadkát és Zentát, másrészt az igazságért harcoló magányos hős szerepe szavazatokat is hozhat a konyhára, harmadrészt nincs igazi tétje az ellenállásnak, hiszen például az ellenzéki LDP mindig készen áll az utolsó pillanatban megmenteni a kormányt a bukástól, ha az ország „európai perspektívája” a tét. A ligások pedig csak irigykedve, tehetetlenül és idegesen szemlélték a VMSZ viselkedését, mert tisztában vannak saját lehetőségeikkel: az ötszázalékos parlamenti küszöböt – ami a kisebbségi pártokra nem vonatkozik – önerőből képtelenek volnának átlépni, így csak a nagy testvér koalíciós ölelésében juthatnak mandátumokhoz a közelgő választásokon is. Számukra tehát nem maradt más, mint a szájhősködés.
Úgy tűnik, egyedül Bojan Pajtić találta föl magát igazán ebben a balkáni kocsmában. Miután látta, hogy a köztársasági kormánynak esze ágában se volt beépíteni a vajdasági kormány egyhangúlag elfogadott követeléseit a közvagyonról szóló törvényjavaslatába, bekeményített. Persze csak az alkudozáshoz, zsaroláshoz és pofozkodáshoz szokott balkáni kocsmában nevezhető bekeményítésnek az, amikor valaki saját formális jogaival kíván élni. Vagyis mindazt, amit a tartományi kormány korábban szép szóval kért Belgrádtól, most módosítási indítványokban fogalmazta meg, és küldte tovább a Tartományi Képviselőháznak megerősítésre. Ha a hétfői ülés nem hiúsul meg, ezeket a módosítási indítványokat a képviselőház nyilván elfogadja, és immár nem lehetett volna megúszni, hogy mindezekről a köztársasági parlament is szavazzon.
Úgy tűnik, a recept eredményes volt: a belgrádi demokraták belementek a további alkudozásba a vajdasági demokraták első emberével, elkerülendő a parlamenti vitát és a komolyabb kenyértörést a párton belül. A történetnek persze még nincs vége. Az utolsó pillanatig kérdéses marad, hogy mit kap majd vissza Vajdaság egykori vagyonából, és mi az, amiről örökre (vagy legalábbis jó időre) lemondhat.
Ismét bebizonyosodott azonban, hogy ebben az országban minden komoly döntés háttéralkuk és kulisszák mögötti játékok eredménye lehet csupán. A formális-jogi módszerek, a nyilvánosság előtt zajló viták legfeljebb arra valók, hogy egyáltalán el lehessen jutni a háttértárgyalásokig, és hogy ne zümmögő légyként, egy karcsapással intézzék el a jussukat követelő gyöngébbeket.
