Keserves gyermekkor

Nincs annál nagyobb tragédia, mint amikor az ember gyermeke komoly betegséggel küzd. Ebben a küzdelemben összefog a család, a barátok, és vannak olyan példák is, amikor szinte egy egész város kíván segíteni. Így volt ez a szabadkai Lukács Botond esetében, aki most ötödik műtétjére készül. A tizenhárom éves kisfiúnál jóindulatú, ám egy nagy agydaganatot diagnosztizáltak az orvosok két évvel ezelőtt. Azóta négy műtéten esett át. Édesanyjával, Lukács Beátával beszélgettünk.

– Botond 2009 novemberének elején lett rosszul. Hányt és fájt a feje, s először vírusos fertőzésre gyanakodva kezelték. Két héttel később, amikor a gyerek kezdett instabil lenni, a koponya CT-felvételen látszott, hogy valami nincs rendben. Azonnal Belgrádba utaltak bennünket a Klinikai Központba, ahol megcsinálták a mágneses rezonanciát, és kiderült, hogy Botondnak agydaganata van – mesélte Beáta, akivel a szabadkai Közkórházban találkoztunk. A szemészeti osztályon dolgozik nővérként, férje munkanélküli. Amikor arról beszélünk, hogy a most rájuk váró műtétre hogyan gyűlik össze a pénz, azt mondja, még mintegy kétezer euró hiányzik, de valahogy majd csak megoldódik.

Lukács Beáta (Tómó Margaréta felvétele)

Az első felvétel megmutatta, hogy Botond daganata nem kicsi, 12 centiméter volt az átmérője. Beáta elmeséli, azonnal beültettek egy pumpát az agyába, hogy csökkentsék a nyomást, majd egy hétre rá megműtötték. Nem vehették ki az egész daganatot, mert túl nagy volt.
– Két héttel később haza is engedtek, és vártuk a patohisztológiás eredményt, amelyből kiderült, hogy jóindulatú a daganat, asztrocitóma, amire semmilyen terápia nincs, csak a műtét. Az első műtét után várnunk kellett, hogy hogyan viselkedik a daganat. Botond duplán lát azóta, a jobb oldala le van gyengülve, nem tud írni, nincs finommotorikája, és jó ideig járókerettel járt. Tizenegy éves volt akkor. Egy éjszaka alatt felnőtté kellett válnia – tette hozzá Beáta.
Amikor visszajöttek az első műtétről, vitték iskolába, ahol hallás után jegyezte meg a tanulnivalót. Közben kéthavonta jártak ellenőrzésre. A tumor nem nőtt, hanem azon a helyen, ahol a daganatot kivették, egy ciszta keletkezett, ami szintén nyomást gyakorolt az agyra. 2010 tavaszán Botond ismét rosszul lett, ekkor megint eltávolítottak egy darabot a daganatból.
– Azután megint mindent előlről kezdtünk, mert a műtéteket követően nagyon türelmesnek kell lenni, Botond újból hozzá kell, hogy szokjon, meg kell, hogy tanuljon járni, egyensúlyozni.
Aztán egyik pillanatról a másikra leesett lábról, izzadt, hányingere volt, ágyban fekvő beteg lett. Két nappal később felvettek minket a szabadkai kórházba, kezdődő tüdőgyulladást állapítottak meg nála, de Botond csak egyre rosszabbul lett. Már mozdulatokat sem tudott csinálni, nem bírt nyelni, nem tudtunk ételt, folyadékot bejuttatni a szervezetébe. Egy ideig infúzión volt, később szondát kapott, mert már az erei is felmondták a szolgálatot. Ekkor is lekerültünk Belgrádba, de ekkor a férjem felvette a kapcsolatot a debreceni professzorral, aki majd a mostani műtétet is végzi. Ő megállapította, hogy Botondnak szüksége van még egy pumpára. A gyerek annyira rosszul volt, hogy Belgrádban azonnal megműtötték, betettek még egy pumpát, ami elősegítette, hogy a cisztából a folyadék el tudjon folyni. Újra kezdtünk ismét mindent, járni, mozogni. Jártunk rehabilitációra Magyarkanizsára, úszott, szépen kezdett minden visszaállni, megint elkezdett rendesen nyelni, enni és jobban lett. A férjem ment vele több alkalommal, hogy én a kisebb fiammal tudjak egy kicsit lenni, mert nagyon hiányoztam neki. Egyszer csak telefonált, mert úgy érezte, hogy valami nincs rendben Botonddal. Akkor este már hányt is. Másnap megbeszéltem egy időpontot Debrecenbe, ahová el is mentünk azonnal. Az ottani professzor mondta, hogy kellene még egy műtét. Ez tavaly november végén volt. Végül Budapesten ismét felnyitották a fejét, elvégezték a műtétet, mert nem tudtuk kivárni a debreceni időpontot, Botond már nagyon rosszul volt. A daganatot azonban most sem tudták egészben eltávolítani, mert a vége a nyúltagyban van, ahol a vitális funkciók, a szívműködés, légzés és a többi, ezért nem merték megpiszkálni. A műtétet követően nagyon gyorsan felállt Botond, és gyorsan fejlődött a mozgása, aminek nagyon örültünk. Két hét után hazajöttünk, majd jártunk ellenőrzésekre. Amikor hat hónapos vizsgálatra mentünk az idén májusban, az orvos észrevette, hogy megint kezd nőni a daganat. Azt javasolta, ne várjuk meg, hogy a gyerek megint lerobbanjon, hanem lépjünk, mert az agyműtét az egyik legkockázatosabb beavatkozás, és ha rosszul van, akkor még veszélyesebb – meséli az anyuka.
Szeptember 29-ére kaptak időpontot. Botond most aránylag jól van, két-három órára bejár az iskolába, hogy elkezdje a hetedik osztályt, ne maradjon le. Írni ugyan még nem tud, de próbálkozik, és nagyon szépen rajzol. Nagyon jó gyerek, mindig kitűnt valamivel, és már az óvodában, ha valami baj volt, Botond segített, ha valakit kiközösítettek, akkor ő odament. A kicsiket mindig védelmezte, jólelkű gyerek, matematika- és magyarversenyekre is járt. Mindig megkérdezi, miben segíthet – mondja az anyuka.
– Amikor megmondtam, hogy mi vár ránk, elfogadta, ahogy egy felnőttől elvárná az ember, de ő még kisgyerek, és gondolom, hogy benne megint egy világ omlott össze. Épp akkor, amikor úgy érezte, hogy jól van, megint vár rá egy műtét. Ez lesz az ötödik – mondja Beáta.
Beáta elmeséli, hogy az elejétől kezdve hatalmas támogatást kapott a kórházban mindenkitől, és itt nem csak az anyagiakra gondol. Az orvosoktól a takarítónőig bárkit bármikor felhívhat. Most is összefogtak, össze akarják szedni a pénzt, mert hétezer euróba kerül a műtét. Ehhez most még kétezer euró hiányzik.
Amikor arról kérdezem, ő hogyan viseli, honnan merít erőt, Beáta a következőket mondja: – Amikor megtudtam, hogy baj van, nem tudom, hogy honnan, de lett erőm. Tudtam, hogy vele kell lennem, hiszen a gyermekem, szeretem, ahogyan a másik fiamat is. Úgy gondolom, hogy van egy oszlop, aminek állni kell, és ez vagyok én. Mert ha az eldől, akkor minden összeomlik. Én látom magam előtt a gyerekemet akkor, amikor először elment biciklivel a boltba és én vártam a kapuban. Visszafelé jövet már az utca közepéről kiabált, és örült, hozta a kenyeret. Büszke volt, hogy ő egyedül el tudott menni a boltba. Az a mosoly, azok a szemek azok, amik nekem erőt adnak. Fogja az én gyerekem hajtani még a biciklit, és ugyanúgy fog nekem integetni – mondja.