Nem lehet kollektív jogfosztásra építeni

Boris Tadi ć szerb államfő hétfőn a Vajdasági Magyar Szövetség és Magyarország kormányának heves tiltakozásának ellenére is aláírta a vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvényt. A VMSZ bejelentette, hogy nem marad más hátra, mint hogy a párt az Alkotmánybíróságtól kérvényezze a kollektív bűnösség elvét megerősítő rendelkezés alkotmányossági felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését. A téma kapcsán dr. Várady Tibor jogászprofesszorral beszélgettünk a felülvizsgálat lehetséges kimeneteléről, valamint arról, vajon mit várhatunk az Európai Uniótól ebben a kérdésben.

Az alkotmányellenesség kategóriájába tartozik a jogszabály kollektív bűnösség elvét megerősítő rendelkezése? Mekkora esélyt lát arra, hogy az Alkotmánybíróság a rendelkezés módosítását kérje az illetékesektől?

(Fotó: Molnár Edvárd)– Véleményem szerint a vagyon-visszaszármaztatási törvény valóban a kollektív bűnösség koncepciójára épül. Igaz, nem egy népcsoportot vesz közvetlenül célkeresztbe, hanem egy katonaságot, amelyet a történelem elítélt. Ugyanakkor az is igaz, hogy ebbe a katonaságba nem az egyéni döntések alapján sorolódtak az emberek, hanem a mozgósítás miatt. A miloševići hadseregben sem csak azok szolgáltak, akik egyetértettek Miloševićtyel. Ezt mi, vajdasági magyarok nagyon is jól tudjuk. A II. világháborúban sem voltak körültekintőbbek vagy kíméletesebbek a mozgósítás eszközei, mint Milošević idejében. Biztos voltak a mozgósítottak között olyanok, akik maguktól is mentek volna, de nehéz elképzelni, hogy a Don-kanyarba saját akaratából ment az a sok 18–20 éves fiatal. Nem lehet igazságos, ha ezeket az embereket mind ugyanabba a kategóriába soroljuk. Én Nagybecskereken nőttem fel, ahol a II. világháború alatt német uralom volt. Gimnazista koromban még sok történet élt közöttünk. Emlékszem, hogy osztálytársaim, szüleim, szüleim ismerősei meséltek egy becskereki németről, aki csatlakozott a „megszálló erőkhöz” – amint ezt a törvény megfogalmazza –, ott elárulta több zsidó polgártársát, felfedve, hogy hol rejtőzködnek, és részt is vett a zsidók elleni atrocitásokban. De hadd mondjak el egy másik történetet is, melynek nyoma van nagyapám és apám ügyvédi levéltárában is. Egy Barth nevű németet besoroztak a megszálló hadseregbe, elvitték az orosz frontra. A felesége zsidó volt. Miután a feleségét Auschwitzba vitték, Barth megszökött az orosz frontról, s kapcsolatba lépett egykori iskolatársaival, akik viszont partizánok voltak. A törvény nem tesz különbséget a két eset között: az a német, aki részt vett a zsidók elleni rémtettekben, s az is, aki megszökött a német hadseregből és kitartott zsidó felesége mellett, a törvény szempontjából ugyanabba a kategóriába tartozik: „tagjai voltak a megszálló erőknek”. Egy ilyen szemlélet nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen az egyéni felelősség elvével és összeegyezhetetlen az igazsággal is. Valószínűleg voltak magyarok – és nem csak magyarok –, akik bűntetteket követtek el a megszálló hadsereg tagjaként. Ha őket, illetve örököseiket kirekesztjük azok közül, akik igényt tarthatnak a visszaszármaztatásra, akkor az egyéni felelősség talaján vagyunk. Elhagyjuk azonban az egyéni felelősség talaját, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogyan lett valaki a megszálló erők tagja, és figyelmen kívül hagyjuk azt is, hogy ott mit tett. Voltak a nagykorúságot éppen csak elérő gyerekek, akiket szintén az orosz frontra hurcoltak, és ott veszítették életüket. Voltak, akik megszöktek a frontról, s voltak olyanok is, akik megszöktek és a Petőfi Brigádhoz csatlakoztak. A jogszabály szerint ők mindannyian „tagjai voltak a megszálló erőknek”. Nem hiszem, hogy csupán egy ilyen besorolás alapján igazságot lehet szolgáltatni.

Mennyire áll ellenben az Európai Unió jogi és erkölcsi mércéivel a kollektív bűnösség elvének törvénybeli megerősítése?

– Az Európai Unió jogának kulcsfontosságú tétele az egyéni felelősség. A bűnökért felelni kell, de annak kell felelnie, aki elkövette a bűnt. Csoporthoz csatlakozás vonhat esetleg maga után korlátolt mértékben valami felelősséget (bár így is kulcsfontosságú marad, hogy konkrét emberek mit is tettek); nem vonhat azonban felelősséget maga után egy olyan besorolás, amely katonai mozgósításnak, nem pedig egyéni döntésnek az eredménye. Ami a nálunk zajló vitát illeti, látom, hogy sok érvet az antifasizmus helyettesít. Természetes, hogy az antifasizmus zászlaja alá sokan gyülekeznek, s ez így is van rendjén. Egyértelműen és konzekvensen el kell vetnünk a fasizmus minden formáját és a fasizmus iránti rokonszenvet is. De ha valaki valóban ellenzi a kényszergondolkodást, amely a fasizmust annyira jellemzi, akkor fel kell tennie a kérdést, hogy miről is van tulajdonképpen szó. Vagyon-visszaszármaztatásról van szó, amely csak akkor igazolt, ha valakitől a helytelenül vették el a vagyont. Tehát ha valakitől vagy elődjétől okkal vették el a vagyonát, mert bűnöket követett el, az nem kapja, és ne is kapja vissza vagyonát. Mindez maradéktalanul megoldható az egyéni felelősség talaján.

Hadd tegyek ezen a ponton még egy megjegyzést. Különösnek találom, hogy a megfogalmazásból, amely úgy szól, hogy a „megszálló erők tagjai”, tulajdonképpen kimaradtak az usztasák, a Ljotić-egységek tagjai, a csetnikek. Ők ugyanis nem „megszálló erők”, hanem megszálló erők kollaboránsai voltak; a „megszálló erők” megfogalmazás rájuk vélhetően nem terjed ki.

Csehországot és Szlovákiát a Beneš-dekrétumok ellenére is „beengedték” az EU-ba. Akkor ezt diktálta az unió geostratégiai érdeke. Elképzelhetőnek tartja-e, hogy az EU megadja Szerbiának a tagjelölti státust, de a csatlakozási tárgyalások megkezdésének időpontját csak akkor tűzi ki, ha a szóban forgó törvény említett rendelkezését módosítják az illetékesek?

– Arra nem könnyű választ adni, hogy az EU hogyan kezeli majd ezt az esetet. Az unió megszületése kétségtelenül az európai történelem pozitív szakaszát indítja el, de persze nem minden hibátlan, és egyáltalán nem minden következetes az EU-n belül sem. Én még mindig lehetségesnek tartom, hogy Szerbián belül születik meg a megoldás. Ezt hozhatja az Alkotmánybíróság döntése, és hát persze az sem lenne példa nélküli – sem Szerbiában, sem pedig Európában –, ha a parlament döntene úgy, hogy módosítja a törvényt. Ki kellene hagyni az 5. szakasz azon rendelkezését, amely a kollektív bűnösség talajára épül, és helyette be kellene építeni olyan rendelkezéseket, amelyek lehetővé teszik azok – és örököseik – kizárását, akik – bármilyen nemzetiségűek is – valóban bűnöket követtek el az ország polgáraival szemben. Nem látom, hogy ez hogyan sérthetne szerb érdekeket. Olyan földön élünk, ahol sok volt a háború, az ideológia, a mozgósítás, a retorika. Meg kellett tanulnunk, hogy amik maradnak, amik túlélik az ideológiákat, azok nem a besorozások és besorolások, hanem az emberek és az egyének.