Több éven át minden október 5-én sajnáltam, hogy nem Belgrádban voltam azon a tizenegy évvel ezelőtti napon. Ma már nem. Ha ott lettem volna, és részt veszek az akkor történelmi fordulópontnak megélt nap eseményeiben, lehet, a mai helyzetet elnézve, már régen besokalltam volna, és már nem ebben az országban élnék. A kezdeti lendületből semmi sem maradt meg, azóta csak felemás megoldásokkal araszolunk. Valamerre.
Tizenegy évvel később ott vagyunk, ahol a part szakad: nagy nehezen kiadtunk minden létező hágai körözöttet, ilyen-olyan akcióterveket teljesítettünk, a parlament elfogadott egy rakat, az uniós előírásoknak megfelelő törvényt. De ez lehet, hogy nem lesz elég. A koszovói hercehurca, a kollektív bűnösség el nem törlése, a melegfelvonulás körüli balhé – olyan problémák, amelyek akkor jelentek meg, amikor már azt hittük, hogy lovon vagyunk, és nyugodtan várhatjuk 12-ét.
Hét nap múlva véleményeznek bennünket. Az Európai Bizottság jelentése egyesek szerint már elkészült, nem lehet változtatni rajta, de vannak, akik arról beszélnek, hogy még nincs minden veszve, és arra próbálják buzdítani Szerbiát, hogy ebben az utolsó egy hétben szedje össze magát.
Furcsa, hogy ezt az országot mindig nyugtatgatni kell, hajtani, hogy valamerre lépjen már, mert magától nem mozdul. Velünk mindig probléma van. Azt hisszük, hogy földrajzilag és gazdaságilag is megkerülhetetlenek vagyunk a (Nyugat-)Balkánon. Hogy majd nélkülünk megáll az élet a bolygó ezen részén, és hogy Brüsszelben is csak arra várnak, hogy az előcsatlakozási alapokat megnyithassák előttünk, és akkor majd dől a lé. Nem biztos. Biztos, hogy nem. Meg lehet kerülni Szerbiát, mind földrajzilag, mind biztonságpolitikai szempontból.
Különben is csak baj van velünk. Verekszünk Temerinben, Szabadkán, Belgrádban, Újvidéken, mindenütt, ahol ehhez megvan a kellő felszereltség. Szerb ver magyart, magyar ver szerbet, verik a melegeket, barikádokat húznak a koszovói határon, itt-ott eldördül egy lövés.
Az uniós csatlakozás támogatottsága pedig már most csökken, mi lesz akkor, ha lelassul az integráció.
Semmi. Semmi sem lesz, mert valójában még most sem az a végső cél. Nagyon kevés szervezet van Szerbiában, amely azzal foglalkozna, hogy megismertesse a lakossággal az uniót. Nem arra gondolok, hogy hányan ismerik fel közülünk a kölni dómot fényképről, hanem hogy miért is lenne jó a šumadijai földművesnek az, ha uniós előcsatlakozási alapoknál pályázhatna. Jobb is így. Tudatlanul, Koszovót szajkózva, mennyei magaslatokba emelve a rendőrséget, azért mert a múlt hétvégén a szélsőségesek nem verték szét a fővárost.
Mindennek ellenére, ha meg is kapjuk a tagjelölti státust, az a csatlakozási tárgyalások megkezdésének időpontja nélkül körülbelül annyit ér, mint egy facebookos státusmódosítás. Kiírhatnánk státusunknak, hogy tagjelölt, a kapcsolat rubrikába pedig, hogy nyitott kapcsolatban az Európai Unióval. Így legalább, ha csak virtuálisan is, de közünk lenne az unióhoz.
