Gyerekkorom legemlékezetesebb pillanatai Bátkához, a Zentát Bátkával összekötő tiszai komphoz kötődnek. Imádtam kompozni, élvezettel figyeltem, amint a kompos irányításával a lovas kocsikat, a traktorokat szépen felsorakoztatták az úszótesten, utána pedig felmentünk mi, akik biciklivel vagy kismotorral voltunk, majd felemelték a lampungot, és már kint is voltunk a vízen. A férfiak mind a kompot húzták, a nők beszélgettek, mi gyerekek meg a járművek között bujkáltunk. Mindezt egyetlen ember, a révész irányította, egy kompon ugyanis mindenért a kompos felel, olyan ő, mint egy hajóskapitány.
Bátkát, a szőlősökben, szántókban gazdag területet a Tisza szabályozásakor szakították el a zentai oldaltól. A kiváló minőségű, négyszáz hektáros földrész azóta is a zentai kataszter része, de sajnos a túloldalra került, így megközelíteni csak komppal lehet, esetleg a hídon át egy sokkalta hosszabb útvonalon. A komp tehát egyfajta kapocs a zentai és a bátkai part között, a zentai emberek és a bátkai földjük között.
Vízen a jármű
Vagy tíz éve nem jártam a kompon, így amikor a múlt héten ennyi idő után újra felé tartottam, hogy a révésszel vagy – ahogy mi hívjuk – a kompossal találkozzak, a régi emlékeken töprengtem. Ahogy áthajtottam a töltésen, a megszokott kép várt: a reggeli fényben úszó Tisza, a kikötött komp, a lejtőn álldogáló emberek, a leállított járművek és néhány méterre a folyótól a révész megfigyelő kunyhója. Már csak a kompos, Varga Péter hiányzott, de hamar meg is érkezett, hiszen perceken belül nyolcat ütött az óra, s nyolckor bizony indulunk Bátkára. A kompos nélkül senki sem mehet fel a vízi járműre, és ezt mindenki be is tartja, habár akik évtizedek óta ott közlekednek, már álmukból fölkeltve, egyedül is át tudnák húzni a túloldalra. De a rend az rend, és a földműves ember ezt nem is szegi meg: amíg a révész le nem veszi a láncot, és engedélyt nem ad a beszállásra, addig mindenki a parton marad. Hamar meg is érkezik Péter, jelt ad a felszállásra, és perceken belül mindenki a kompon van. Az úszótest gyorsan halad, hiszen a békának nevezett faszerszámmal szorgalmasan húzzák a vízbe fektetett kötelet, még tíz perc sem telik bele, s a vízi jármű már át is ér, az utasok kiszállnak, sietnek a dolgukra, ezer a munka. Csak a kompos meg én maradunk a bátkai parton kikötött kompon, a reggeli napfényben két tuskón ücsörgünk, és a révészéletről, a kompról beszélgetünk. Kissé hideg van még, pláne a vízen, de azért jó ott lenni.
Lassan partot ér a komp
– Nekem ez az életem, szeretek kompozni. Ha nincs utas, üresben is áthúzom, kicsit megállok a víz közepén, és gyönyörködöm a Tiszában – mondja Péter, aki tizennyolc éve révész a bátkai kompon. Azt mondja, a kilencvenes években került ide, a kompot ugyanis ki kellett hegeszteni, és a környékben egyedül neki volt engedélye vízalatti röntgenhegesztésre, sőt komphajó-jogosítvánnyal is rendelkezett. Nem akart ő kimondottan révész lenni, de csábította a Tisza, a vízi élet:
– A vizet mindig imádtam, ezért is mentem el 17 évesen önként tengerésznek. Dolgoztam Rijekán a hajógyárban, víz alatt hajókat hegesztettem, ott szereztem jogosítványt komphajóra. Aztán Németországban kötöttem ki és újabb vizsgákat tettem hegesztésből, így a víz alatti röntgenhegesztéshez egyedül én értettem a környéken. Mikor 1990-ben hazaköltöztem, kútfúróként dolgoztam, és az egyik ismerősöm, aki sokat járt Bátkára, elpanaszolta, hogy a komp a szárazföldön hever, olyan rossz állapotban van, hogy nem engedik a vízre tételét, pedig több mint hetven zentai családnak lenne rá szüksége. Rábeszélt, hogy hegesszem ki, és legyek én a kompos. Mivel a kilencvenes években nem nagyon lehetett válogatni a munkalehetőségek között, és a Tiszát mindig is szerettem, elvállaltam. Sokan segítettek, de így is két évig javítottuk, mert rengeteg volt rajta a lyuk. Azután végre vízre tehettük, de a belgrádi szakemberek csak hat évre rá adták meg az engedélyt a közlekedésre – magyarázta a kompos.
Pihenés a bátkai parton
Az persze eszünkbe se jusson, hogy azóta szakadatlanul jár a komp, a kétezres évek elején ugyanis három idényben is a parton hevert. Haszon már akkor sem volt rajta, úgy meg kinek kell. A Zentai Földműves-szövetkezet tulajdona volt, de mivel semmit sem hozott a konyhára, 2002-ben úgy döntöttek, ócskavasként eladják, a pénzből pedig rendeznek egy bálat.
– Azt hittem, a szívem szakad meg, amikor megtudtam, de a kompra járók is nagyon elkeseredtek. 2003-ban már engedély nélkül közlekedtem vele, ezért a szövetkezetből fel is jelentettek a révkapitányságon. A kapitány tényleg mindig nagyon rendes volt velünk, de engedély híján 2003 áprilisában kénytelen volt betiltani a járatot. Oda szaladtunk segítségért, ahová csak tudtunk, főleg a városházára, de nem sokat törődtek velünk, azt mondták, a szövetkezeté a komp, azt tehet vele, amit csak akar. Sok huzavona meg kilincselgetés után a város végül ócskavas árában megvette, de nem lehetett vízre tenni, meg kellett javítani. A javítása évekig elhúzódott, mert nehezen tudták eldönteni, kinek adják ki a munkát, mivel volt, aki túl sokat kért érte, volt, aki úgy akarta megkapni a munkát, hogy hegesztőt még életében nem látott, de végül 2005 novemberére csak elkészült. Kínlódás volt az az időszak, amíg nem volt komp – emlékezett vissza a révész.
Beszállásnál mindig a kerékpárosok hajtanak fel utoljára
Azt mondja, a kihagyott három szezon mély nyomokat hagyott a komprajárásban. Sokan annyira megszokták a rájuk kényszerített hídon járást, hogy azóta sem tértek vissza a kompra, és többen el is adták bátkai földjüket, hiszen a komp már teljesen reménytelen ügynek tűnt, és beleuntak a várakozásba.
– Régen nagyon mozgalmas volt itt az élet, főleg akkoriban, amikor még Bátkán vették át a meggyet, a szilvát meg sok más gyümölcsöt. Ma már inkább csak Bátka igazi szerelmesei, a komphoz nagyon ragaszkodók használják, de számomra ez is boldogság. A kompon mindenki mindenkit ismer, olyan ez, mint egy nagy család, senki sem akarja veszni hagyni, a vízen járás része az életünknek. Ennek a kompnak minden „porcikáját” ismerem, én javítom, én festem, én gondozom. Az utóbbi években már nem alszom itt a révészházban, de sokszor éjszaka is lejövök, megnézem, rendben van-e, nem bántják-e, vigyázok rá – mondja kissé meghatódottan a kompra szegezve tekintetét.
Arról kérdezem, vajon van-e valami, amit nem szeret a kompos életben, vannak-e nehézségek, de csak a fejét rázza, és arról beszél, hogy aki ennyire szereti a Tiszát, a természetet, annak ez a munka nem eshet nehezére.
– Ma a bátkai nosztalgiakomp is, hiszen már alig akad komp a Tiszán. Újabban, mióta a város megvette, és egy civil szervezeten keresztül támogatja is, turisztikai célkora is használjuk. Rendszeresen érkeznek turistacsoportok, nagycsaládos egyesületek. Átviszem őket a bátkai partra, mesélek nekik a kompról meg Bátkáról, ők pedig élvezik az utazást, mert ez ma már ritkaság – magyarázza büszkén.
Kiszállásnál a járművek maradnak fenn a legtovább
Aztán érdekességekről faggatom, arra vagyok kíváncsi, mit csinál, ha elszakad a kompkötél, hogy hajtja a partra az úszótestet. Azért feszegetem ezt a dolgot, mert mikor gyerekkoromban olyan sokat kompoztunk, titokban mindig azt reméltem, hogy egyszer majdcsak elszakad a kötél akkor is, amikor én is rajta vagyok, mert az öregektől annyi érdekes történetet hallottam ezzel kapcsolatban, hogy hihetetlenül izgalmas dolognak tartottam. Aztán mégis lemaradtam erről az „élményről”. Persze ilyen példái a mostani révésznek is vannak. Kiderül, hogy már hajó is szakította el a kötelet, sőt volt, hogy magától szakadt el, de a történetek mindig jól végződtek. Azt mondja, ha sikerül a kötelet elkapniuk, akkor nem sodródnak le az árral, és motorcsónakkal át lehet tolni a kompot a túlpartra, de olyan is volt már, hogy a kötél kicsúszott a kezük közül, és az ár sodorta őket partra, de egy igazi kompos az ilyen helyzeteket is kezelni tudja. Elmagyarázza, hogy a hajóktól rendes esetben nem kell tartani, ugyanis a hajós a kanyarba érve köteles megfigyelni, kint van-e a kompon a fehér lobogó. Ha igen, az azt jelenti, szabad az út, a komp a parton áll, de ha nincs kint, akkor a komp már elindult a partról, és a hajónak lassítania kell, el kell engednie. Ezek vízi szabályok, melyeket nem lenne szabad áthágni.
Állítólag menetrend nincs az utóbbi években, régebben szinte óránként volt járat, de ahogy megfogyatkoztak az utasok, jórészt megbeszélés szerint közlekedik. Leginkább reggel nyolckor megy át a bátkai partra, s onnan délután négy órakor jön vissza, de ha a kompos a révészházban van, és meghallja, hogy valaki kiabál a túlpartról, szívesen átmegy érte motorcsónakkal is.
– Így megy itt az élet, a telefonszámomat minden kompra járó tudja, kis közösség vagyunk, meg tudjuk beszélni, ki, mikor szeretne átmenni, visszajönni.
Szeretet és elkötelezettség érződik a hangjából, valahogy biztos vagyok benne, hogy amíg ő ott van és gondozza, karbantartja, addig lesz bátkai komp. Nem is munka ez, amit ő csinál, hanem hivatás, melyet csak szenvedéllyel, odaadással lehet művelni.
