Még a padon ülő férfi mellé sem érek, máris lekap a tíz körmömről: tudtam-e, hogy október első napja az öregeké? 1991 óta. Tudtam-e? És a következő hónap már a halottakkal indít! Szép kilátások! Pattog, kötekedne, de öt perccel később úgyis tovább megyek, mondja csak felőlem. De abban igazat adok, hogy ő nem csak egyetlen napon át öreg, sajnos, annak érezte magát másodikán is, azóta is minden nap egyre öregebbnek. Mint ez a fa is, mutat a háta mögött még harsány-zöldbe öltözött fára. Kínai pagodafa, na, látom, ezt sem tudtam volna nélküle!
Mert a japánakác másik neve kínai pagodafa, Kínában és Koreában őshonos. Jó, de igazából nem ez a lényeg. Fontosabb, hogy pad van alatta és néhány perc béke a napban, néhány ember megszokott helye.
A következő idős ember hol áthidalhatatlan különbségeket hangsúlyoz, hol azt hajtja, egyforma anyagból gyúrtak mindenkit, egy cipőben járunk! Nyughatatlan, az utóbbi időben vacakol a szíve. Menne a hegyei közé, visszaköltözne meghalni! Kérdezem, azért meg minek? Nem hallja ki az iróniát. Van egy jelöltje, végső esetre, de annak a nőnek tényleg csak a pénze kell és a tengerre néző háza. Itt elképzelem, hogy a friss, bácskai ara, már özvegyen, ugyan miféle jogokat kapna a kevés együtt elköltött reggeli után, idegenek között? Elindulok, utánam szól, hogy szeretem-e a gránátalmát? Mindenáron marasztalna, öt percet sem bír ki egyedül, miközben messziről már a közeledik a váltás.
A távolabbi padnál hatalmas kormányú, fekete bicikli, születésem előtti fényképen láttam ilyent. Idős a padon ülő gazdája is, tudom róla, reggelre mindene fáj és minden új napra ébredés terhére van. Értsem meg, gondolni bármit szabad, és ő néha fiatal feleséget gondol! Ne nevessek! Megfőzte az e heti babot, egyedül sok napig tart, unja. Ad a kutyának, és úgy könyveli el, hogy jó étvágyú feleségétől fogyott el hamarabb. Nem mehetek el szó nélkül mellette sem, csak mert egyszer szántam rá tíz percet. Kínai pagodafa, mondta akkor, ő is így szólított meg először. Azóta pakolja rám a keserveit. Mondtam, tisztázzuk, mielőtt félreértené a dolgot, én nem vagyok a pad melletti szemetes! Félreértette, és válaszul egy szuszra elmondta az életét.
És az úri kinézetű: férfizsebkendő, élire vasalt, homlokát törli vele. Mögötte özvegy anyával eltöltött, rigolyákkal teli élet, de most jó szeretője van, hetente vasal rá. Közben üvöltözik: minek ez a sok zsebkendő, amikor normális ember papírzsebkendőt használ? De azért vasal rendületlenül, mert szereti a férfit. Gőzfelhő, nyitott ablak, seregélyek zajongnak, rádió szól. A nő hátán folyik a víz, dagad a lába, hosszú várakozásra rendezkedett be, bár már arra is gondolt, nem kell ez a férfi, aki csak vasaltat, főzet vele, miközben azokat az idegen nőket ámítja a dombon! Azt hiszi, hogy nem tudja, miket hord nekik össze? A férfi illata kellemes, mert csak néhány másodperccel később hátráltam, amikor közelebb jött a megengedettnél. Úgy tettem, mint aki a biciklijén igazít valamit, hogy meg ne sértsem. Soha sem lehet tudni. És már érkezik is, akinek kedvéért a frissen vasalt ingéhez illő nadrágot húz, rendszeresen hajat nyírat, aprólékosan borotválkozik, hosszan mos fogat. Rövid az élet, vallja, én pedig mehetek tovább.
És már egy fotó otthonról, rajta férfi, fekete nadrág, karközépig föltűrt fehér ing, fekete selyemhátú lajbi. A zakó a biciklikormányon átvetve. Mereven, szinte vigyázzban áll, egy kézzel fogja a széles ívű kormányt. Mosolyogni akarhatott, mert a gép egy ritkán nevető ember suta grimaszát fogta el. A hátlapon olvashatatlanra kopott tintaceruzás írás. A fekete-fehér fénykép jól visszaadja a háttér, már örök virágzásban rekedt, vén japánakácfáját.
