Lapunk Hétvége mellékletében már többször foglalkoztunk azzal a témával, hogy a rendőrség soraiban a kisebbségek aránya a többségi nemzethez viszonyítva igen alacsony. Ezt a Belügyminisztériumtól kezdve, a Tartományi Képviselőház elnökén keresztül, a vezető politikusokig szinte mindenki megerősítette, és elmondta, hogy ezen az állapoton változtatni kell. A témával foglalkozva megismerkedtem emberekkel, akiket nem alkalmaztak a rendőrségnél, holott erre adva voltak a feltételek, sőt beszélgettem olyanokkal is, akik valamely kisebbség tagjaként már sok éve a rendőrségnél dolgoznak. Ezúttal őket szólaltatjuk meg.
Szabadkán a közlekedési rendőrőrségen Kovács József parancsnokhelyettes fogad, és az irodájába vezet. Az egyik asztalán számítógép, a másikon pedig rengeteg dokumentum. Ehhez a nagyobb asztalhoz ülünk le beszélgetni.
Kiképzés a rendőriskolában
– Egy Hajdújárás közeli tanyán laktunk. Volt egy rokonunk, aki a katonaságban dolgozott, egyenruhát hordott. Nekem ez tetszett. Meg aztán amikor a faluban jártam, mindig megcsodáltam a központban posztoló rendőröket. Már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy rendőr leszek, és ha ismét döntenem kellene, ugyanezt a hivatást választanám. 1984-ben, a középiskola befejezése után jelentkeztem a Sremska Kamenica-i rendőriskolába. Nagyon boldog voltam, amikor átestem a szigorú felvételi vizsgákon. Nem volt könnyű, mondhatom, de utána sem egy ideig, szerb nyelvtudásom hiányosságai miatt. Féltem, hogy majd kinevetnek, csúfolnak, ám ez nem történt meg. Sőt, a tanárok és a diáktársaim is segítettek abban, hogy ezen a nehézségen túl essek. A nyolcvanas években több magyar jelentkezett rendőrnek, mint ma, de már akkor sem voltunk elegen. Ma nagyon kevesen választják ezt a hivatást. Mindenki tudja, hogy a munkánk nem könnyű, és már nincsenek azok a kedvezmények sem, amelyek egy rendőrt húsz-harminc évvel ezelőtt megillettek: a lakás vagy a jó fizetés, és még a korkedvezményes nyugdíjon is csorbítottak. Azt is el kell mondani, hogy egy rendőr nem tudja úgy megszervezni a mindennapjait, ahogyan szeretné, nem akkor megy el gyerekével például egy focimeccsre, amikor ő akarja, hanem amikor ráér, amikor a munkája megengedi. Ha mindezt tudjuk, akkor érthető, hogy a magyarok, de nem csak a magyarok, kevesen jelentkeznek rendőrnek. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy aki befejezi a rendőriskolát, amely ma már tulajdonképpen csak néhány hónapos képzés, annak biztosítva van a munka. Amikor én befejeztem a kétéves rendőriskolát, kérhettem, hogy hova helyezzenek. Szabadkára kerültem, és már huszonöt éve itt vagyok. Kezdetben forgalmi rendőrként az utcán dolgoztam, majd tovább tanultam, s így lehetőségem volt arra, hogy a ranglétrán feljebb és feljebb kapaszkodjak. Ebben pedig nem jelentett akadályt az, hogy magyar vagyok. Különben itt, a rendőrőrsön magyarok, szlovákok, ruszinok, montenegróiak és szerbek dolgozunk együtt, azzal azonban, hogy ki hogyan beszél, nem foglalkozunk. Ugyanakkor az őrsön belül is használhatja mindenki a saját anyanyelvét. A magyar rendőrrel magyarul beszélek, és amikor terepen vagyok, ott is magyarul szólok a magyar emberhez. A rendőrségen belül semmilyen szabályzat, semmilyen rendelet nem korlátozza a nyelvhasználatot. Egyébként újabban számunkra nyelvórákat is szerveznek, jelenleg is folyik egy tanfolyam. A szerb anyanyelvű rendőrök tanulnak magyarul, azért, hogy ha nem is anyanyelvi szinten, de a magyar lakossággal, a magyarországi turistákkal, vendégekkel szót tudjanak érteni. Sokan azért nem választják ezt a hivatást, mert azt gondolják, hogy a rendőröket a polgárok nem szeretik. Huszonöt éves tapasztaltból mondom, hogy ez sem áll. Egy tanárom mondta annak idején, hogy ha jó rendőr akarsz lenni, akit nem közösít ki környezete, akkor legyen meleg szíved és tiszta ujjad. Az emberekhez mindig kedvesen és igazságosan közelíts, és semmilyen szenny ne tapadjon a kezedhez. Ha ezt teszed, akkor nemcsak, hogy jó rendőr leszel, hanem közkedvelt is. Én huszonöt éve ehhez tartom magam.
Nagybecskereken Csányi Valéria, a rendőrparancsnokság szóvivője arra figyelmeztet, hogy ha a rendőrség számára kijelölt parkolóba álltam, akkor a pók elviszi a kocsimat. Átállok egy másik helyre, majd egy üdítő kíséretében beszélgetek vele nemcsak arról, hogy miért választotta ezt a hivatást, hanem arról is, hogy a férfikollégái hogyan fogadták maguk közé magyarként és nőként?
– Magyarcsernyei vagyok, ott születtem, ott is élek. Édesapám rendőr, így már kisgyerekkoromban megismerkedtem ezzel a hivatással, és gyorsan meg is szerettem. A testvérem is rendőr. Mondhatnám azt, hogy ez valamiképpen családi foglalkozás. Nekem szerencsém volt, mert akkor született meg a döntés arról, hogy nőket is alkalmaznak majd a rendőrségen, amikor befejeztem a középiskolát. Jelentkeztem a rendőriskolába, és fel is vettek. Kamenicán és Kúlán tanultam. Harminckét éves vagyok, nyolc éve dolgozom a rendőrségnél. Kezdetben járőröztem. Nem volt könnyű, az emberek ugyanis akkor hívják a rendőrt, ha baj van, és nekünk ezt kell orvosolnunk. Meg aztán eleinte a férfikollégák is kissé tartózkodóak voltak velem szemben. Voltak azonban olyan helyzetek, amelyeket nőként sokkal ügyesebben meg tudtam oldani, mint ők. Ezeknek az eseteknek köszönhetően befogadtak, s azóta egyenlő partnerként kezelnek. Később irodában dolgoztam közrendháborítási feljelentéseken. Most pedig, néhány hónapja a nagybecskereki rendőrség szóvivője vagyok. Ez a munka sokkal kényelmesebb, mint a terepi munka, de azt is szerettem, és ezt is szeretem. A terepi munka sokszor kiszámíthatatlan volt, de ez igaz a mostanira is. Sokszor a délutáni eseményekről kell beszámolnom a sajtónak. Ezt azért mondom, mert annak, aki a rendőrségen szeretne dolgozni, tudnia kell, hogy a munkaideje nem egy irodai alkalmazott munkaidejének felel meg, még akkor sem, ha ilyen beosztást kap. Az én dolgom jelenleg a polgárokkal való kapcsolattartás a médián keresztül. Elmondhatom, hogy az elmúlt években a rendőrség sokkal nyitottabb a sajtóra, mint korábban, és ezt csakis pozitívumként említhetem.
Péter Róberttel, a temerini rendőrőrs parancsnokhelyettesével Újvidéken találkoztunk. Falubelim, kishegyesi születésű. Édesapja szintén rendőr volt, talán ezért választotta ő is ezt a hivatást. Elvégezte a középiskolát, majd a rendőriskolát. Nyomozó lett, köztörvényes bűnözéssel, különböző lopásokkal, betörésekkel foglalkozik. A nem régi temerini nemzetiségi incidensek is az ő asztalára kerültek.
– Azonnal elmondom, hogy kevés a magyar, de nemcsak a magyar, hanem a szlovák is – amit Jan Vozar, a petrőci rendőrőrs parancsnoka, jó haverom is elmondhat –, sőt a román, ruszin nemzetiségű is. És ez nem jó. Nem azért nem jó, mert a nincsenek meg a számarányok, és a statisztikával majd baj lesz, hanem azért, mert a mi közösségünknek igényelnie kell azt, hogy minden intézményben, így a rendőrségen is jelen legyen. Arra szólítom fel a vajdasági magyar fiatalokat, hogy minél többen jelentkezzenek rendőrnek. Tudom, hogy egy ilyen felszólítás nem népszerű, és azt is tudom, hogy ha sokan jelentkeznek, nem mindenkit vesznek fel az iskolába, de ha csak két-három magyar fiatal jelentkezik, annak az esélye, hogy a magyarok számaránya nőjön a rendőrség berkeiben, sokkal kisebb, mintha húsz–harminc jelentkezne. Bátorításként elmondhatom, hogy – a kilencvenes éveket leszámolva – nekem soha semmilyen bántódásom nem volt amiatt, mert magyar vagyok. Igaz, hogy a munka nehéz, s az is igaz, hogy ha el is végezzük tisztességesen, a jogszabályok alapján a bíróság nem biztos, hogy megfelelő büntetést ró ki az elkövetőre. Például ha valaki tizenöt ezer dinár alatt eltulajdonít bármit is, mondjuk egy önkiszolgálóból élelmiszert, arra hivatkozva, hogy éhes, a törvény előtt nem felel, annak ellenére, hogy mi feljelentést teszünk ellene és bekísérjük az őrsre. A bíróság azonban másnap szabadlábra helyezi, és minden kezdődik elölről. Szerintem ahhoz, hogy ebben az országban minden jól működjön, a jogrendszernek is változnia kell, a törvények nem lehetnek túl lazák. Ami minket, rendőröket illet, igyekszünk tisztességesen végezni a munkánkat.
