(Léphaft Pál)
A cím Gérecz Attila egyik versének címe. Az 1956-os forradalom és szabadságharc mártír költője. Sorsával írta bele a nevét az irodalomba is, közös emlékezetünkbe is. Ötvenhat mindenkié.
Egy vers felemelhet, mint egy érzés, ami ugyanazt szólaltatja meg, amit magunk is átéltünk, ezért érint meg sokakat Gérecz Attila költészete. És kötődhet az emlékéhez valami aktuálisabb, valami személyesebb is, ami csak megerősíti azt, hogy ami akkor a levegőben volt, máig sem múlt el nyomtalan.
Talán nem is költői kép,
hogy megálmodtam Istent, aki szép.
Egy perc múlva talán már más leszek;
új sebbel gyógyít minden pillanat.
Verseiből hiányzik az önsajnálat, az utókorra kacsintó heroizmus. 27 évet élt, egy szovjet tank végzett vele.
Ifjúkorát egy koncepciós per miatt börtönben töltötte, államellenes szervezkedéssel vádolták. Ott született kötetnyi verse.
Csupán a forradalmat élhette meg szabadlábon, aztán a bukás napján maga is elbukott. Ezt a versét édesanyjának írta, aki özvegyen nevelte fel két fivérével együtt.
Magamból adsz a legtöbbet nekem.
Szemedben dajkált arcom tiszta már;
mosolyt cserélt a széthullt fényeken.
A Magyar Írószövetség falán Gérecz Attila emléktábláját ilyenkor szokták megkoszorúzni. Éppen öt éve történt, a forradalom ötvenedik évfordulóján. Meghívót kaptam a koszorúzásra, és ott álltam egy maroknyi csoporttal, az írótársaimmal, akik csodálkoztak, hogy ott vagyok. Merthogy még a szomszéd utcából sem mertek eljönni.
Tapintani lehetett akkor a feszültséget: gyászát a múltnak és a jelennek. Gérecz Attila pedig elnézett a fejünk felett, mint aki megmondta előre: nem változik semmi sem. Olyan volt Budapest, mint egy ostromlott város, eltelt fél évszázad, azt hittük, nem lesz több vér a fűben. Mintha kijárási tilalom lett volna. Helikopterek cikáztak fölöttünk.
A helyszínre érni sem volt egyszerű, mert minden utcasarkon rendőrök igazoltattak. Néztek, mint egy földönkívülire, hogy egy költőt megyek koszorúzni, hát menjek csak. Leróttuk kegyeletünket. Utána az Oktogonra mentem. Életemben először szippantottam könnygázt.
Öt évvel ezelőtt 56 kapcsán ezt is megtapasztaltam. Aki még nem próbálta, annak elárulom: ennek az érzésnek a síráshoz semmi köze sincsen.
