A kefés szakma csúcsa

Készül az ecsetfa (Molnár Edvárd felvételei)

Az 1920-as években Szabadkán, a villanytelep mögött működött egy kefefakészítő üzem. Több mint száz alkalmazottja volt, és a helyi Steinfeld család működtette. Épületét ugyan a második világháború idején lebombázták, a kefefa- és az ecsetkészítés mesterségét mégis elsajátították az utódok. Steinfeld Gábor a nyolcvanas években a szlovén Pelikan cég számára készített ecseteket, ma azonban szinte csak a művészek vásárolnak tőle.

– Öregapám 1928-ban indította be üzemét, akkor még kefefakészítő volt, a második világháború után tért át az ecsetek készítésére – meséli Steinfeld Gábor, miközben kertvárosi műhelyébe vezet bennünket. – Azután apám, majd én folytattam a szakmát. A gyerekeim is ismerik minden csínját-bínját, de annyira nincs rá kereslet, hogy nem érdemes ezzel foglalkozni. Nem lehet belőle megélni, nem úgy, mint annak idején. A háború után kisebb lett az ország, s ezáltal a piac is, ráadásul behozták a kínai ecseteket. Ma már csak a művészek vásárolnak tőlem, és esetleg egy-két tanár, aki még fontosnak tartja, hogy a gyerekek megfelelő eszközzel fessenek az óráján – mondja.

Steinfeld a nyolcvanas években a szlovén Pelikannak szállította az ecseteket, s később ez a cég hordta szét az országban. Vagyis nagy a valószínűsége, hogy az akkor iskolapadban ülők nagy része a szabadkai Steinfeld üzem által gyártott ecsetekkel tanult meg festeni, csak azokon éppen a Pelikan felirat szerepelt.
– A második világháború előtt Vajdaság területén több mint kétszáz kefés dolgozott, akik súroló- és körömkefét, glancolót, partvist, porkefét és csíkhúzót készítettek. Azoknak készítette nagyapám a fát. Az ecsetkészítés tulajdonképpen az úgynevezett kefés szakmának a csúcsa – magyarázza Steinfeld Gábor, aki annak idején sok időt töltött apja műhelyében, minden érdekes volt a számára, akkor leste el a mesterség apró fogásait. Ecsetkészítéssel azonban csak 1983-ban, apja nyugdíjba vonulása után kezdett el foglalkozni, addig ugyanis a villanytelepen dolgozott.

– Egy ecset készülhet mókusszőrből, nyestszőrből, disznósörtéből, marhafülszőrből, a vaddisznó szőrt viszont ma már nem igazán használjuk. A mókus- és a disznószőr is nehezen beszerezhető. Ezeket készen veszem Németországból. Csináltam én is annak idején, de akkor nem jutott időm az ecsetek készítésére. A November 29-e Húsfeldolgozó Vállalatban, amikor még rendesen működött a vágóhídja, marhafüleket vásároltam. Azokat mosógépekben mostam, sorba rendeztem, s csak azután készülhetett az ecset – fejtegeti.

Különböző vastagságú és minőségű ecsetek készülnek Gábor műhelyében

Az aranyidőkben egy évben 50 000 darab ecsetet is készített. Ma már ennél jóval kevesebbet gyárt, de még mindig azokon a gépeken dolgozik, amelyeket a nagyapja is használt a kefefaüzemben. Amiket a bombázások után kimentettek, felújítottak, azok ma is megállják a helyüket. – Az ecset fája hársfából készül, ezen a fajtán ugyanis kevés a csomó, könnyen meg lehet munkálni. Az elkészült fákat táblákra akasztom, azokat a gép belefordítja a festékbe, ami szépen lassan lefolyik, hogy egy milligrammal se maradjon több rajta – részletezi Steinfeld az ecsetkészítés menetét. A piros a retusecset, a zöld a tempera, az iskolásecsetek is pirosak, az olajecsetek pedig natúr színűek.Steinfeld több száz ezer ecsetet készített el, de festeni egyáltalán nem tud, nincs is hozzá tehetsége, mondja. A modern idők azonban némi alkalmazkodóképességet is megkövetelnek, ezért az utóbbi időben technikai ecseteket is készít: az autóbusz nyílásaihoz, a teniszpályákhoz, a medencékhez és a forgóajtókhoz. Ezenkívül ma már szinte csak művészek vásárolnak tőle, és egy-két tanár, illetve azok a piktorok, akik megszokták, hogy nagyon jó minőségű ecsettel dolgozzanak. A mókusszőrből készült ecsetekkel lehet a legprecízebben dolgozni, mondja, de ilyet az utóbbi időben nem készített.