Emlékezni közösen is lehet

Csúrog az 1944-45-ös délvidéki atrocitások egyik szimbóluma. Az ártatlan polgárok körében elkövetett gyilkosságokon kívül a település teljes magyar lakosságát a járeki táborba vitték. A zsablyai Népbíróság által 1946 februárjában meghozott határozat kimondta, hogy a gyakorlatban is alkalmazni kell a magyarok felett a kollektív bűnösség elvét.

Ezzel a határozattal fosztották meg őket véglegesen a házaiktól és a földjeiktől, a templomukat lerombolták, a temetőjüket feldúlták. Erre a kegyetlen sorsra jutottak az életben maradt zsablyai és mozsori magyarok is. Akkor kollektív bűnösnek kiáltottak ki a csecsemőtől az aggastyánig mindenkit, most viszont egyénileg kérhetik a rehabilitációt, és bizonyítaniuk kell, hogy a családtagjukat kivégezték vagy elűzték – ártatlanul.

Öt év után most októberben fogadta el Teleki Júliának a családja rehabilitációjára vonatkozó kérelmét az újvidéki Felső Bíróság. Eszerint Teleki (Szabó) Julianna, Szabó Ferenc, Szabó (Kovács) Ágnes, Hegedűs (Szabó) Mária, ifj. Szabó Ferenc, Bánszki (Szabó) Matild és Kovács Simon „az üldözések és az erőszak áldozatai voltak, politikai és ideológiai okokból”. Rehabilitálták tehát Teleki Júlia 1944 októberének végén ártatlanul kivégzett édesapját, továbbá édesanyját, anyai nagyapját, két nővérét, bátyját és őt magát is, de közülük csak Júlia érhette meg ezt a napot.

Teleki Júlia hozzátartozóinak rehabilitálása után tiszteletet tett édesapja sírhelyénél, a csúrogi tömegsírnál, és döbbenten látta, hogy a májusban felállított keresztet valaki(k) vörös festékkel öntötte(ék) le.

-- Nem tudom, mikor valósulhat meg legnagyobb álmunk, hogy szeretteink kényszer-nyugvóhelyén emlékpark létesüljön. Akkor beszélhetünk majd valódi rehabilitációról, ha a vörös festék helyett a bocsánatkérés koszorúja lesz a kereszten, és azon a helyen, ahol a csúrogi és környékbeli magyarokat elföldelték, lesz egy hosszú ideig ott maradó emléktábla. Nekem nem elég, hogy az én családomat rehabilitálták. Sok idős magyar embernek nincs már ideje ezt a procedúrát végigcsinálni. Ha a mostani törvényből nem veszik ki a kollektív bűnösség elvét, ezek a magyarok továbbra is bűnösök lesznek. Én egyéves koromban lettem az – mondja az asszony.

Júlia azt szeretné, ha a magyar áldozatok sírhelyén egy olyan emlékpark létesülne, ahová fákat ültetnének, és ahová rendes út vezetne, nem pedig szemétdombon, sáron, trágyán keresztülgázolva kellene újra és újra keresztet állítani.

Teleki Júlia a Magyar Országgyűlésben elmondott 2011. február 25-ei megemlékezését hallgatva jelentkezett Kendik Géza építész, aki Szentendre új temetőjének tervéért kapta meg a nemzetközi építésszakmai rangos díját, és Gdanskba is tervezett egy második világháborús szabadtéri múzeumot.Kendik Géza a helyszíni látogatást és a leszármazottak képviselőivel folytatott beszélgetéseket követően elkészítette az emlékkereszt látványtervét, amely a világhírű magyar találmányból, az üvegbetonból készülne el.

-- Az üvegbeton nagyon drága. A pénzt még össze is szedhetnénk rá, de egy ilyen értékes emlékkeresztet engedély nélkül nem lehet odahelyezni, mert szétverik. A napokban egy magyarországi szobrászművész is felajánlott egy bronzszobrot erre a célra, de amíg nincs engedélyünk, ezzel a lehetőséggel sem élhetünk – fejtegeti Júlia.

Teleki Júlia

Az engedélyeztetéssel kapcsolatban a közelmúltban a Tartományi Képviselőházból érkezett Júliához egy meghívás.

-- A vajdasági kormány szeretne emléktáblát állítani Csúrogon -- ha ők teszik oda, talán őriznék is. A parlamentből most azt kérték: várjuk meg Boris Tadić szerb és Schmidt Pál magyar köztársasági elnök közös szabadkai és újvidéki koszorúzását, mert ez olyan politikai légkört teremthet, amelyben könnyebben lehet majd Csúrogról is beszélni. Ez lenne a jó megoldás: tartományi szinten kezdeményezni az emlékhely megépítését. 67 éve szeméten kell átgázolnunk, ha megemlékezést tartunk – ez azonban a társadalom szégyene, nem pedig a miénk -- teszi hozzá Júlia.

Minden évben közelebb ér a szemét a kereszthez – Júlia szerint ezt teszi az örökölt gyűlölködés.

-- Egy-két évvel ezelőtt volt egy megbeszélésünk a csúrogi szerbekkel. Egy 1942-ben 9 éves szerb férfi első mondata az volt: mindenki, aki ott van eltemetve, megérdemli a sorsát. Mindaddig, amíg az iskolában nem tanítják meg azt, hogy mi történt pontosan 1944-ben, addig nem lesz itt változás. Amíg a csúrogi iskolán tábla hirdeti a „magyar fasiszták” áldozatainak névsorát, de arról semmit sem tudnak, hogy a szerb partizánoknak hány magyar áldozata volt, addig ezeknek a gyerekeknek mi mindannyian fasiszták leszünk. Pedig a csúrogi magyarok nem voltak fasiszták! A szerb kormánynak ki kellene mondania, hogy igenis sok ártatlan magyart kivégeztek 1944-45-ben. Ez lenne a magyarok rehabilitációja.

Júlia azt mondja: ha a Tartományi Képviselőház nem tesz eleget az ígéretének, ők jövőre – engedély nélkül is elhelyeznek Csúrogon egy emléktáblát vagy kőtömböt: – Ha tudtam volna szerezni ilyen kőtömböt, a saját felelősségemre már odavittem volna. Azt nem lehet ledönteni, azt csak felrobbantani lehet!

A családja rehabilitációjáról szóló híradások után Júliát felhívta Mina Jurišin, az 1942-es razzia emlékét ápoló titkára, és azt mondta, szeretnének részt venni a vasárnapi csúrogi megemlékezésen. Ha erre valóban sor kerülne, és a szerb lapok is beszámolnának róla, szerbek és magyarok óriási lépést tehetnének a megbékélés felé.