Araszolunk Európa felé és lassan mindent beborítanak az unió csillagocskái. Ma már EU-kompatibilis a jogszabályaink zöme, a legnagyobb parlamenti ellenzékünk, sőt az ókontinens legnagyobb nukleáris hulladéktárolója is. Az EU-kompatibilis energiaárak mellett kell is nekünk, hiszen a számlákat látva bizony nem fogunk a boldogságtól sugározni.
Nem kell sokat agytornázni, hogy megtaláljuk a választ a költői kérdésre, minek nekünk egy megalomániás atomtemető. Annak ellenére, hogy nincs atomerőművük, kaptunk egy szép kis temetőt, amelyben elfér 2800 darab 200 literes hordó, valamint további 100 konténer. Ez lesz ám a nemzetközi befektetés, szinte egész Európa fellélegezhet, elvégre lesz egy olyan ország, amely tárt karokkal fogja várni a – nem a boldogságtól – sugárzó hulladékot, csakhogy mielőbb csatlakozhasson az unióhoz. Nem is Szerbia fog toporzékolni türelmetlenségében, hanem az EU, sőt mi több, ők fognak csatlakozni hozzánk. Ha pedig ez sem lenne elég, ott van a keleti bátyuska, aki áron alul szívesen átvenné a még újrafelhasználható hulladékot, kevéske pénzzel, vagy rosszabb esetben valódi hulladékkal honorálva azt. Nem hiába mondja Konuzin, Szerbia a régió legnagyobb energiaexportőre lehet, valamint az unióba Oroszországon keresztül vezet az út.
A történetben továbbá az is érdekes, hogy Belgrádban azzal hencegnek, hogy a létesítményt szigorúan a törvényes előírást betartva építették meg. Az építési engedélytől az üzemeltetési engedélyig. Sumákolás az egész, hiszen a nagy igyekezetben szinte egészében kizárták a nyilvánosságot, amely még most sem tud magához térni meglepettségében. Mit nekünk drágulási hullám, amikor van Koszovónk és egy akkora atomtemetőnk, hogy Európa is csudájára fog járni? Na de szépen nézünk is ki, hiszen azzal dicsekszünk, hogy valamit a törvények szerint tettünk meg. Valahogy úgy érzem magam ilyenkor, mint Alíce csodaországban, miközben azon gondolkodom, miként is van a messzi Dániában. Valami nagyon nincs rendben a fejekben. Bárhogy nézem, nagyon illik az országra a mondás, miszerint a törvények azért vannak, hogy megszegjük őket. Nyílt titok, hogy a nagy – állami – vállalatokban is nagyiparilag űzik a sumákolást, ha az idő nem is megy a minőség rovására, az anyaghiány biztos, és nincs olyan ember, aki lassan ne várná el a másiktól a csúszópénzt. Egyedül az értékeknek nincs értéke.
Az értékhiány, vagy inkább az értékek deformáltságának legkiválóbb lakmuszpapírjai a gyerekek, hiszen a szó szoros értelmében magukba szívják, lemásolják a társadalmunkat. Ezzel nem rég újból szembesülnöm kellett. Hétvégén Szabadka belvárosában sétálva több csoport 8–10 év körüli gyerekre lettem figyelmes. Osztálykirándulás, gondoltam, és mérgelődtem egyet, amikor néhány fiú kijött a McDonald'sból. Vajon milyen értékeket adunk át a gyerekeknek, amikor egy idegen városba érve a gyerek első útja a McDonald'sba vezet, morfondíroztam, és arra lettem figyelmes, hogy a városháza elé érve egy zászlót vesznek elő a táskából. Ahogy illik, a gyerekek a kék szökőkút előtt felsorakoztak, kifeszítették a zászlót, majd a fényképezőgép után táskájukból előkerült két játékpisztoly is. Az már csak hab volt a tortán, hogy a zászlós-játékpisztolyos-szabadkai városházás fotózás után a gyerekeknek ingyen húzták, jobban mondva fújták el a nótájukat az éppen ott – lagzisokra – várakozó roma rezesek. Abba már nem mertem belegondolni, ki lehet a gyermekek példaképe.
Ez a mai valóságunk: McDonald's, zászló fegyverrel és roma rezesek. Igaza van az ékesszóló külügyminiszterünknek: „Szerbia egy multikulturális demokrácia.” Csak kár, hogy az értékek helyett még mindig a sumákolás dívik.
