A tévét néztük a barátommal, az Újvidéki Televízió esti híradóját. Zenta, fegyvereiket lerakó tartalékos katonák, tiltakozó tömeg a városháza előtt, katonai rendőrök, kordon – már csak a címszavakra emlékszem. Ezek a címszavak akkor is épp elégnek bizonyultak. Micsoda?! Zentán? A „mi” Zentánkon? Rendőrök? Na, ebből elég! Ellenállás! „Fegyverre” van szükségünk! Azonnal kimentünk az albérlet udvarába. A sufniban találtunk néhány henger alakú husángszerűséget, talán leselejtezett nyújtófák lehettek. Megvan a fegyver! A kabátjaink alá rejtettük őket, és haladéktalanul elindultunk az autóbusz-állomásra, majd az első busszal Zentára, hogy nyújtófával a kezünkben egyszer és mindenkorra leszámoljunk minden elébünk kerülő kordonnal, az összes katonai rendőrrel, szétverjünk minden tankot, magát a hadsereget és az egész őrült Milošević-rezsimet.
Ennél ésszerűbb döntést nem is lehetett volna hozni. Épp két napja voltam friss katonaszökevény, behívóparancsot megtagadó dezertőr, földönfutó és bujdosó. Ha hétfőn hajnalban, amikor az én ablakomon is kopogtattak, és amikor – mint annyi mindenkinek – két percem volt, hogy meghozzak egy életre szóló döntést, nem azt választom, hogy egyetemista barátom újvidéki albérletének a padlóján húzom meg magam egy hálózsákban, amíg el nem múlik ez az őrület, nos, akkor valószínűleg én is ott lennék azok között a tartalékosok között a városháza előtt, rendőrkordonnal körülzárva... Most pedig épp önként buszozom e közé a több tucat, több száz, több ezer – ki tudja mennyi? – rendőr közé, kezemben a nyújtófával.
Békében élő ember csak nehezen vagy éppenséggel sehogy nem értheti meg egy, a háború peremére sodródott közösség tagjainak cselekvéseit és főként azok mozgatórugóit. Nehezen, mert az ésszerű és az ésszerűtlen, a normális és az abnormális közötti konvencionális, megszokott környezetben egyébként viszonylag könnyen kitapintható határvonalai hirtelen elmosódnak, egészen máshol húzódnak meg, vagy egy pillanat alatt teljesen megváltoznak. Eleget tenni a behívónak, fegyvert fogni, elmenni Vukovár alá, ott ártatlan és ismeretlen emberekre lövöldözni, ölni, vagy épp ismeretlenek keze által meghalni – miért, ez talán ésszerű? Egy útlevéllel a zsebben, egy zacskóval vagy két bőrönddel a kézben, egyedül vagy családostól nekivágni egy távoli, ismeretlen országnak – ez ésszerű? Vagy otthon maradni, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, várni, hogy jöjjenek érted és erőszakkal hurcoljanak el – ez ésszerű? Egy kis lakás padlóján aludni hálózsákban egy idegen városban, ki tudja, meddig – ez lenne az ésszerű? Vagy nyújtófát ragadni és megpróbálni szétverni mindazt, ami mindezt okozta – nos, vajon nem lehetséges, hogy adott pillanatban még mindig ez a legésszerűbb? És ki az, aki azt állítja, aki azt meri állítani magáról, hogy ő biztosan tudja a választ? Senki sem tudja. Senki sem tudhatja. Nem tudhatja, mert a helyzet, amibe került, amibe kerültünk, teljesen ismeretlen. Erre vonatkozólag egyikünknek sincs semmilyen élettapasztalata, fogalmunk sincs, mit is kell ilyenkor csinálni. A megszokott élet az egyik pillanatról a másikra teljesen felborult, nincs jövő és nincs múlt, nem lehet azon gondolkodni, hogy milyen ruhát vegyünk fel holnap és mit vegyünk a gyereknek karácsonyra, nem lehet tervezgetni, hogyan takarékoskodjunk az idei fűtéssel, hogy jusson pénz a jövő évi nyaralásra is, mert mindez teljesen értelmetlen és tökéletesen lényegtelen, hiszen azt sem tudjuk, vajon a rendőrök a tömegbe lőnek-e a következő pillanatban. Tulajdonképpen csak egy dolgot tudunk, azt sem tudjuk, csak érezzük: félünk. Félünk és féltünk. És ez a félelem és a féltés – a békében élő ember ezt a jelzőt használná: „abnormális” – reakciókat vált ki belőlünk. Öklünket rázzuk a felfegyverzett rendőrökre. Ordítunk. Sírunk és nevetünk egyszerre. A betonon alszunk a hidegben a szabad ég alatt. Nyújtófákkal vonulunk a hadsereg ellen. Leszedjük a házszámokat a házról – ne találjon meg bennünket a parancsot hozó. Benzint tárolunk otthon – ha menekülni kell, felgyújtjuk a házat, hogy másé már ne legyen. Idegen helyeken alszunk. Továbbra is mindannyian ugyanabban a városban alszunk, mint eddig, de senki sem otthon, mindenki máshol, mert azt gondoljuk, így megmenekülhetünk, így majd nem találnak ránk. Kocsmákba járunk, mert ott nem vagyunk egyedül, ezért nem félünk annyira. Iszunk, beszélünk, és próbáljuk megérteni, mi történt, mi történik. Nem értjük.
Ma már értem. Akkor és ott veszítettük el a szüzességünket. Akkor és ott vették el tőlünk. Mindannyiunktól. Az egész várostól – és nem csak a miénktől. A békés életbe vetett hit szüzességét. Azt az ártatlan, naiv és szűzies tudatunkat erőszakolták meg, hogy a háborúk mindig máshol történnek, és az emberek mindig máshol halnak meg. Annak a hitnek a szüzességét vették el tőlünk, hogy mindez velünk nem történhet meg. Húsz éve tudjuk: de igen. Megtörténhet. Velünk, itt és most.
