Olyan ez az ősz, hogy… Nem fejezi be, beletúr a savanyított káposztába, néhány marékkal a zacskóba tesz. Ez éppen annyi, és ráadásnak egy erős paprikát dob a kosárba. Kötelező mosoly, a szeme nem követi a száj mozdulatát. A tekintetében aggódás. Láttam-e, milyen a határ? Kopár, színtelen. A széltől a maradék nedvesség oda. Felénk is ez van, felelem, de már újabb vásárlónak méri a káposztát, és sorolja, hogy kopár, színtelen a határ…
Puhaszürke tájban autózunk, az égbolt, az út, a seszínű föld összeolvad. Forgalom alig, ez az út visz Európába, és nézd, milyen sivár! Hatvan kilométeren át alig néhány személygépkocsi, teherautók inkább, azok is csak a határ felé. Készül az út menti kerítés. A nyulak átférnek a réseken? Na persze, majd a hídon járnak!
Vasárnap ebéd előtt ne mászkáljon fölöslegesen az ember. Ilyenkor sül saját zsírjában a hízott kacsa, fő a leves, sok zöldségfélével és nagyon lassan, mert úgy az igazi. Előbb zellerillat a levegőben, majd fahéjillatú gőzfelhőben a konyha. Almák pirulnak a sütőben mézzel, dióval a közepükben és sok-sok mazsola, fahéj. Ha akarod, csokoládékrém is lesz. Ne vidd túlzásba! A szombati körömpörköltet nem hevertem ki, legalább három hónapra felejtsd el, nem bírja az epém. Ne beszélj vasárnapi ebédről, vagy forduljunk vissza!
A városban játszik a szél, levelek hullnak. Takar útszéli szemetet, kutyapiszkot, a kései virágban álló ágyásokat. A tér közepén egy avarral tömött zsák. Reménytelen vállalkozás. Sárga szőnyeg, napszín. Derű. Kinek jó, ha csak a rosszat látja a szem? Például, hogy a fokhagymavásárnál átvert a kofa. A piac nem az én világom. Sejti, és egy próbát megér alapon, becsap.
A pék előtt álló ember tétova szobor. Kérjen, vagy ne, a vívódás arcára ül. Mozdul a keze. Egy százassal indulok felé. Meglát, tekintetünk összekapaszkodik, sarkon fordul, otthagyja a péket, a pénzt, és viszi elképedt tekintetem.
A piac fölött papírsárkány, hideg szél pörgeti. Tátott szájjal figyeli a mindenféle kacat előtt guggoló fiatal árus. A forgatagban, mint egy sziget, zavartalanul révül, már-már a sárkánnyal lebeg. Egy apró rézcsengő fénylik a lomban, igazi kincs. Megvenném, de egyelőre nincs szívem zavarni, több örömét sejtem, mint amit hozna neki a pénz. Pedig olyan, mint akinek egy dinárja sincs – de van boldogság, ahol nem számít a pénz. Meghat a gondolat. Magamban írom már a szegény fiút, a fényes rézcsengőt, a papírsárkányt a piac fölött.
Egy nő ránt vissza a majdani szövegből, lábamra lép, oldalamba könyököl, nem kér elnézést, azonnal a csöngőhöz hajol. Vörös hajában ki tudja, honnét hozott akáclevelek. Néhány másodperc alatt fölméri a helyzetet, a bambuló árust, rám kacsint, gyorsan kabátzsebébe teszi a csöngőt, és már madárkönnyű léptekkel tűnne. A csöngő cincogó hangját meghallja az árus, előbb az asszony riadt arcára, majd rám néz, azután legyint, vigye, és visszafordul a papírsárkány felé.
Korához képest micsoda nagyvonalúság, nem fújja föl a tolvajlást! Már-már elolvadok, hogy a világ nagyjából mégis élhető. Nyálba menne át, amikor hirtelen kabaréra vált a szín. Öreg, bozontos férfi hoz évtizedes koszt és bűzt, kabátja szárnya közül fúj a szél. A fiúhoz guggol, aki erre lejön végre az égből. Adtál el valamit, a fiú megrázza a fejét, hogy nem. Az öreg egy százast nyújt, a fiatal fürgén föláll, el sem zsibbadt a lába. Zsebéből köteg pénzt vesz elő, odaigazítja a százast az eurók közé, elmegy. Nem hallja a kérdést, hogy de hol a csöngő? Hosszú percekig magyarázkodom, hogy nem hozzám került, mert az öreg erővel velem fizettetné. Akkor miért ácsorogtam ott. Nem értené, hogy csak az ősz, a sárkány, a szél. És valahol csak kell lenni! Most éppen itt.
