Több évtizednyi házasság után sem tudta megfejteni férj és feleség kapcsolatát; szereti a macskákat, bár a cicáját végül kitiltotta a dolgozószobájából, mert az egyre gyakrabban csapott mancsaival a számítógép billentyűzetére, amíg ő a regényén dolgozott; megfogadni tervezi egyik közeli barátja tanácsát, és a jövőben simogatni fogja a könyveit, pont úgy, mint a kismacskákat; szerinte az emlékezés a csalás eszköze; nem tartja jónak, hogy családi fényképeinket ma már nem hívatjuk elő, csupán valamilyen digitális kütyün őrizzük őket; nehezményezi, hogy világszerte védik a fókákat, de senki sem védi az ártatlan lelkeket; olykor valótlanságot kell állítani, hogy megmondjuk az igazat – vallja a Kanadában élő szerb író, David Albahari.
Legújabb szerelmét mutatta be a múlt héten Szabadkán a termékeny, szinte évente újabb kötetettel jelentkező szerző. Albahari valóban a szerelem szót használta köteteivel kapcsolatban, bár azt is elismerte, hogy ez a lelkesedés igencsak ingatag: amint belekezd egy új regény írásába, érzelmei fokozatosan a születendő alkotás irányába húznak.
A kritikusok által pornográfnak nevezett és nagy felháborodást keltett Ćerka (Leánygyermek) című kötete után új regényében, a Kontrolni punktban (Ellenőrzőpont) visszatért régi témájához, a háborúhoz. Azt mondja, ez a regény merőben más, mint a korábbiak: nem egy meghatározott háborúról szól. Azt szerette volna érzékeltetni, hogy a háború bárhol és bármikor kitörhet, s bárki az áldozatául eshet. A háború ugyanis nem válogat.
A külföldön is nagy elismerésnek örvendő íróval, akinek a szemét leginkább egy feneketlen tóhoz lehetne hasonlítani, a szabadkai felolvasóest befejeztével beszélgettünk. Szó esett háborúról, lelkünk démonairól, gyűlöletről, antiszemitizmusról, az életről és az utópisztikus világról, amely csupán álmainkban létezik.
Legújabb kötetének témája ismét a háború. Nem kell sokat tapasztalt kritikusnak vagy lélekbúvárnak lenni ahhoz, hogy feltételezzük: David Albahari belső démonja a háború, amelyet regényein és egyéb szövegein keresztül próbál meggyilkolni.
– Mi, akik a kilencvenes években elhagytuk a volt Jugoszlávia valamelyik tagállamát, mindannyian ugyanazzal a démonnal küzdünk. A háborút okoljuk azért, hogy hátat fordítottunk a szülőföldünknek. Ugyanakkor az elvándorlásról szóló döntést mindenki maga hozta meg, senki sem kényszerített menekülésre bennünket. Engem sem zavart senki Kanadába. Miután elmentem, úgy éreztem, hogy bizonyos kötelezettségem van a háborúval szemben. A regényeimen keresztül próbálok eleget tenni ennek a kötelezettségnek. Idővel azonban, ahogy egyre több háború zajlott a világ különböző pontjain, felmerült bennem, hogy végre egy általános értelemben vett háborúellenes regényt kellene írnom. Amikor elkészült a Kontrolni punkt, csalódottságot éreztem, mert bár háborúellenes regényt szerettem volna írni, úgy tűnt, hogy a mű valamelyest dicsőíti a háborút. Én mindegyik háború őrültségéről és értelmetlenségéről kívántam írni. Hogy ez sikerült-e végül, azt az olvasóknak kell eldönteniük. A regényben megemlítem Hérakleitoszt, aki úgy vélte, hogy a háború az atyja mindennek. Ez valóban így van. A természetben folyamatosan háborúval, harcokkal találkozunk: nő és férfi, pozitív és negatív töltet között. Mindent értelmezhetünk háborúként. Akarjuk, vagy nem, mindannyian valamilyen háború áldozatai vagyunk. Az élet a békére való állandó felszólítás.
Önnel kapcsolatban gyakran olvasható az a megállapítás, hogy örökös harcban áll a történelemmel. Az ember természetéből fakad, hogy egy kicsit mindannyian harcban állunk önmagunk, családunk, nemzetünk, országunk vagy az egész emberiség történelmével?
– Úgy vélem, ez így van. A történelem akadályozza az embert, méghozzá azért, mert folyamatosan ránk kényszeríti a saját életünk vagy a családunk, valamint a nemzetünk élete és a történelem között vont párhuzamot. Egyesek úgy állítják be, hogy a történelemnek kellene példaként szolgálnia számunkra. Hiszem, hogy az ember szabadabb lenne enélkül a nyomásgyakorlás nélkül. Így mindig kötelez bennünket valami: a történelem vagy a nemzet. Keretek közé szeretnének minket szorítani. Az élet szerintem nem statikus: ki szeretne lépni ebből a keretből, a történelemből. Ezért is lett a történelemről szóló regényemnek Mamac (Csalétek) a címe: a történelem a csalétek. Az elbeszélő lenyelte a csalétket, és végül függővé vált tőle. A történelem veszélyes kábítószer.
Mennyire akadályozza jelenünk, illetve jövőnk alakulását az, ha sohasem léphetünk ki a történelem keretéből?
– Az időt nem lehet megállítani, a múlt után jön a jelen, azután pedig a jövő. Ugyanakkor a történelemhez való túlságosan erős kötődés lassítja a fejlődésünket. A történelemmel való nyomásgyakorlás a nacionalizmust táplálja. De ezt mindenkinek magában kell letisztáznia. Előfordulhat, hogy valakinek az életében eljön a pillanat, amikor meg kell szakítania a kapcsolatot a szülőföldjével vagy a családjával, csak azért, hogy gyorsabban haladhasson előre. Persze a túlságosan nagy sebességű haladás veszélyes, mert sokkal nagyobb az esély arra, hogy hibákat követünk el. Mértékletességre, óvatosságra van szükség. Az egyik írásomban az elbeszélő ehhez kapcsolódóan a következőket mondja: „Elismerem, lassú vagyok, de ha gyorsabb lennék, nem tudnám, hogy létezek.”
Eddigi munkásságát elemezve úgy tűnik, hogy ugyanazok a dolgok kínozzák, mint a világon rengeteg más embert: a múlt rendezetlen kérdései, a nacionalizmus, a gyűlölet, a tolerancia hiánya, az antiszemitizmus. Ön szerint van-e lehetőség kiirtani a gyűlöletet, és megteremteni azt az utópisztikus világot, ahol senki sem akar megölni valakit azért, mert más a bőrszíne, más nyelvet beszél, vagy más módon gyakorolja a vallását?
– Nem, legalábbis egyelőre nem. Az embernek a része az antiszemitizmus és a másság gyűlölete. Nem tudom, miért kaptuk őket, mi okból ültették belénk ezeket a tulajdonságokat, de ezek a tények. Az emberek ettől a mechanizmustól képesek a legnehezebben megszabadulni. Magam sem tudom, hogy mi lenne a gyűlölet elleni legjobb gyógyszer. Az biztos, hogy jóval nagyobb jóakaratra és toleranciára lenne szüksége az embereknek. Talán igaz a megállapítás, hogy azokkal kapcsolatban reagálunk a legnagyobb erőszakkal, akiktől a leginkább félünk. Példának okáért, az emberek félnek a homoszexuálisoktól, mert azt hiszik, hogy ha egy meleggel barátkoznak, akkor rájuk is átragad a másfajta szexuális irányultságot. Gyakran előfordult, hogy az antiszemitizmus ott volt a legerősebb, ahol nem is éltek zsidók. Ezt valaki kihasználta, elmesélte, hogy a zsidók milyen rosszak, az emberek pedig elhitték neki, mert fogalmuk sem volt, hogy milyenek is valójában. Ha több ember lenne képes elfogadni a másságot, azokat, akiket nagyon szívesen kívülállóknak nevezünk, akkor mindenkinek jobb lenne.
A Kontrolni punktban van egy jelenet, amikor egy műsorvezetőnő megkérdezi a harcokat vezető tábornokot, hogy mit élt át. A katona gondolkodik, majd végül azt válaszolja: „Élve maradtam.” A műsorvezetőnő csodálkozva kérdezi: „Csak ennyi?” Az emberi élet leértékelődésére kívánt ezzel a rövid párbeszéddel rámutatni?
– Igen, egyrészről valóban az emberi élet értéktelenségét kívántam érzékeltetni, másrészről viszont a médiumok szerepére szerettem volna rámutatni a háborúkban. Előbb vagy utóbb a médiumok irányítják, manipulálják a háborúkat. A háború dicsőítése csak a halottak dicsőítése által lehet sikeres. Ha a háborút ünnepeljük, akkor valójában a halált dicsőítjük. A tábornok a regényben ezt szerette volna elkerülni.
Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy megpróbálja elválasztani egymástól az író Albaharit és az ember Albaharit. Lehetséges-e ez egyáltalán, és szükség-e van rá?
– Szükség van rá, és lehetséges is. Persze ez az elkülönülés attól függ, hogy hogyan tekint magára az író. Szerintem az író csak azokban a pillanatokban író, amikor a műveit írja. Amíg a dolgozószobámban egy új alkotáson dolgozom, addig író vagyok, de amint átöltözöm, és kilépek az utcára, már ember vagyok. Eljátszhatnám akkor is az írót, de abban a helyzetben már nem az vagyok. Még akkor is David Albahari vagyok, de nem az a David Albahari, aki bizonyos dolgokat leírt. Ez az elkülönülés számomra nagyon fontos. Íróként mondjuk nem vehetek részt egy forradalomban, emberként viszont igen. Az író nem létezik, azt csak színészkedem. Ebből a szempontból az amerikai Thomas Pynchont tartom ideálisnak, akit senki sem látott még. Minden írónak ilyennek kellene lennie. Miért kellene az íróknak bármiféle szerepet adni, jelentőséget tulajdonítani a társadalomban? Az írók se nem okosabbak, se nem őrültebbek, mint bárki más. Ugyanolyan emberek, mint a többiek. Nem szeretem, ha valaki kiáll a nyilvánosság elé és közli, hogy ezt meg azt íróként mondja. Most író vagyok, de úgy érzem, hogy csak eljátszom magam, amíg magával beszélgetek. Író voltam, amikor megírtam a Kontrolni punktot. Most, amikor beszélgetünk, azt a David Albaharit tolmácsolom, aki egy adott pillanatban megírta a regényt, de most nincs jelen.
Még egy korábbi kijelentését szeretném „kivesézni”: „Nem az olvasóknak írok és nem érdekelnek az olvasók. Csak magamnak írók, csak magamról írok” – nyilatkozta többször is. Tényleg sohasem gondol az olvasókra, és nem tartja fontosnak a velük való találkozást?
– Az a David Albahari, aki ezt mondta, az író volt, aki egy kicsit fontoskodott. Albahari akkor a posztmodernistákra jellemző módon foglalt állást. Továbbra is posztmodern írónak tartom magam, még ha egyesek azt is állítják, hogy a posztmodernizmus halott. A posztmodern írók bizonygatták, hogy nem érdekli őket az olvasó, mivel el voltak szállva a saját személyüktől. Ez a magatartás és szellemiség jellemezte a korábbi regényeimet, amelyekben magamat kerestem. A Mamac megjelenése után értettem meg, hogy ez a hozzáállás téves. A posztmodernizmus szemszögéből nézve a Mamac egy olyan regény, amely nem is létezik. Az elbeszélő végig arról beszél, hogy majd ír egy regényt az anyjáról. De a Mamac nem az a szöveg, amit az elbeszélő meg akart írni. Arról szól, hogyan akar az elbeszélő egy regényt írni. Emlékszem, amikor az alkotásért megkaptam a NIN-díjat és országos turnéra indultam, a legtöbb felolvasóesten rengeteg idős néni jelent meg, akik valószínűleg azonosulni tudtak az anyával, akiről az elbeszélő írni tervezett. Vicces volt, amikor a nénik előtt kijelentettem, hogy a Mamac egy nem létező regény. A hölgyek csodálkozó arccal néztek a kezükben szorongatott kötetekre. Megértettem, hogy mekkora hülyeséget mondtam, mert azok a nénik elolvasták a regényt, és még megérteni is igyekeztek. Ekkor döntöttem el, hogy véget vetek a posztmodernizmus eszméivel összefüggő filozofálásnak, és ezzel egy időben megváltoztattam az olvasókhoz való hozzáállásomat is. Tisztelem az olvasókat, és fontosnak tartom a véleményüket. Persze ez nem azt jelenti, hogy a kritikák függvényében bármit is változtatok, de szeretem hallani a véleményeket. Ma sokkal inkább hiszek az olvasók reakciójának, mint korábban. Azt viszont nem szabad elvárni tőlem, hogy egyszerűbben kezdjek el írni, hogy minél szélesebb olvasótábor számára váljanak vonzóvá a műveim.
