Lassan már minden naptári napra esik egy világnap, hát nem meglepő, hogy november 19-én például a WC világnapját ünnepeltük. Az elsőre talán megmosolyogtató világnap azonban sokkal nagyobb bajokról szól, mint azt hinnénk.
Vízöblítéses WC-ket már az ókorban is használtak, az ókori görögöknek és a rómaiaknak közismert volt a WC és fürdő kultúrájuk, de jóval korábban már Mezopotámiában, Szúza városában is voltak vízzel öblített WC-ik. Európában a középkor óriási visszalépést jelentett, ebből a szemszögből valóban helytálló a sötét középkor jelző, hiszen az ágytálak és a bilik tartalmát nemes egyszerűséggel az utcára hajították. Nem volt különbség ekkor a nemesség és jobbágyság között, sőt közismert, hogy még a Napkirály korában is, a versailles-i kastély folyosóit emberi vizelet és ürülék szaga hatotta át. Az angol WC, vagyis a ma is használatos öblítős illemhely pedig 400 éve indult lassú hódító útjára, majd egy évszázaddal később, mint a kerti pottyantós árnyékszék.
A higiénia egyik szimbólumának számító tiszta, fehér, makulátlanul tiszta porcelán csésze azonban a legújabb-kori környezeti szennyezés egyik legfőbb okozója. Óriási mennyiségű szennyvizet termelünk a mind értékesebbé váló vízből, amit aztán rosszabb esetben az élővizekbe engedünk, jobb esetbe szennyvíztisztítóba vezetünk, ahol megpróbáljuk, ha nem is ivóvízzé, de legalább nem szennyező vízzé visszaalakítani. E szennyvíz, amelyben a felmosóvíz, mosóvíz, fürdővíz, ételmaradék, széklet, vizelet van, a nagy mennyiségű szervesanyag-tartalma és a benne tenyésző nagy tömegű mikroorganizmusok miatt jelent óriási gondot. A szerves anyagok bomláskor csökkentik a víz széndioxid tartalmát, míg a mikroorganizmusok közvetlen fertőzési veszélyt jelentenek a környezetre. Egy olyan korban viszont, amikor egyre többen figyelmeztetnek az ivóvízkészletek csökkenésére – Föld vízkészleteinek csupán két százaléka iható –, amikor a világon hat emberből egynek nem jut tiszta ivóvíz, nem viselkedhetünk felelősségtelenül.
A kényelemhez szokott modern társadalom bár felismerte ezt a problémát, és Európa nyugati felén már az 1960-as években elkezdett kialakulni az a fajta környezettudatosság, amely szerint pazarlóan bánunk az ivóvizünkkel, a helyzet mégis egyre súlyosabb. Hiába próbálják a mai nap is a szakemberek az olyan ötletek megvalósítását szorgalmazni, mint például az esővíz gyűjtését vagy mosógép-, mosogató szennyvizét felhasználni az öblítéshez, vákuumos- vagy porlasztó rendszer fejlesztését és bevezetését, igyekezetük nem jár fényes sikerrel. Egyedül a tudatos WC öblítés, a kis- és nagydolog öblítés megkülönböztetése ért el valamicske sikert.
Sovány vigasz, hiszen ma, amikor a modern világ macskákat próbál rászoktatni az öblítős WC használatra, illetve amikor a számítógép vezérelte öntisztítós, energiatakarékos öblítési funkcióval, a hőmérséklet szabályozással, valamint a háttérzene megválasztásával ellátott WC-k inkább találnak támogatottságra, 2,6 milliárd olyan ember él a földön, akinek nincs a lakásában vízvezeték, a higiénikus illemhely hiánya pedig évente közel 1,8 millió ember – döntően gyerek – halálához vezet.
