A következő sorokat Hölgyeknek ajánlom, az erősebb nem gyengébb gyomrú képviselői csak saját felelősségükre folytassák az olvasást.
Kedves Hölgyeim! Biztosan már mindannyian kerültek hasonló helyzetbe: valahol Szerbiában, teljesen mindegy, hogy hol, egy közepes méretű városkában (ha esetleg kisebben történik, az már eleve gond), az utca kellős közepén szólítja Önöket a természet. Az magától értetődik, hogy a legtöbb településen nem is találunk nyilvános WC-t, de hogy rövidre fogjam mondandóm, képzeljék el, hogy néhány méterre Önöktől ott a buszállomás. Sietős léptekkel tipegünk az állomás megváltó WC-je felé, orrunkat már néhány méterrel a bejárattól megcsapja a jól ismert csípős szag, ami csak ritka esetben keveredik fertőtlenítőszer szagával.
Az általában morcos arcú WC-s néni közli, hogy a „könnyítés” 50 dinárba kerül. Nem számít, mondjuk magunknak, egyre kellemetlenebbül szorító hólyagunk dupla ekkora összeget is kicsalogatna pénztárcánkból. Mivel Murphy törvénye általában a legkellemetlenebb pillanatokban köszön vissza, magától értetődik, hogy nemcsak pisilnünk, hanem tisztasági betétet is cserélnünk kell.
A WC-fülke ajtaját persze sem bezárni, sem becsukni nem lehet. Egyik kezünkkel tehát szoríthatjuk az ajtót – miközben csendesen imádkozunk, hogy semmiféle halálos fertőzést ne szedjünk össze –, másik kezünkkel pedig megpróbálunk valamit kezdeni táskánkkal – ami tekintettel arra, hogy Hölgyek vagyunk, a legritkább esetben nevezhető apró méretűnek –, és közben igyekszünk szabaddá tenni magunkat az „akcióhoz”. Ez persze nem sikerül, így elengedjük az ajtót, kihalásszuk táskánkból a tisztasági betétet, fogaink közé szorítjuk, táskánkat nyakunkba akasztjuk – és innentől már azért is fohászkodhatunk, hogy ne végezzen velünk az az átkozott Női Táska –, majd ismét kitámasztjuk kezünkkel az ajtót, másik kezünkkel leráncigáljuk magunkról a nadrágot, a harisnyát és a bugyit, majd egyetlen fennmaradó szabad kezünkkel végrehajtjuk a betétcserét. Ezt a műveletet nem részletezném, tekintettel azokra a gyengébb gyomrú Férfiakra, akik a szöveg eleji figyelmeztetés ellenére is olvasásra vetemedtek.
WC-papír nincsen – miért is lenne –, így derékficamító tekergéssel valahogyan belenyúlunk a nyakunkban lógó táskába, és keresünk egy zsebkendőt. A továbbiakban elengedjük az ajtót, mert vetkőzni lehet egy kézzel, öltözni azonban nem, közben persze ismét fohászba kezdünk, hogy ne törjön ránk senki sem, mert hát mégis szemérmes Hölgyek vagyunk. Sikerült. Táskánk nem fojtott meg bennünket, bár kaptunk egy rút piros csíkot nyakunkra, amely másnap már kék lesz. Legalább megspóroljuk a sminkszert.
Elcsigázottan araszolunk a „szagos” csempén a kézmosóig, ahol meleg vagy legalább langyos helyett legfeljebb hideg víz csorog kezünkre. Szappanról nem is álmodtunk, és nem is találtunk.
Kedves Hölgyeim és Uraim! Ha mindez még nem mondott volna el mindent, akkor talán annyit fűznék hozzá, hogy az országban, ahol a legtöbb embernek az emberhez méltó életre sem adatik meg a lehetőség, miért is várnánk vajon el, hogy emberi körülmények között könnyíthessük magunkon házon kívül. Úgy tűnik, nem marad más hátra, mint hogy továbbra is akrobata módjára egyensúlyozzunk, úgy a nyilvános WC-ben, mint a szerbiai mindennapokban és közben fohászkodjunk, hogy semmiféle maradandó „fertőzést” nem gyűjtünk be.
