Olvasom, jobb lesz beletörődni, néhány napig biztosan marad a köd, a ború. Nyomában olyan gyorsan jön a depresszió, mint régen a sebesvonat. Mint régen, olyan gyorsan, mert ezen a vasútvonalon most biztos nincs robogás. Messze a fényes hónapok ideje, alig mögöttünk a nyár.
Irma megevett egy egész tábla csokoládét, kívánta, mindjárt a reggeli kávé után. Rossz jel: kárpótlás, vigasz, kapaszkodó. Ugyan, ne fújja föl, inkább a csokoládé, mint a gyógyszer, és letenném a telefont, írnék, hagyjon! Nem hagy. Olvasott, és fölismeri a mondatait, meg egyáltalán. Azt hittem, örül, erre azt válaszolja, hogy örül, de ha úgyis megtoldom néhol, boldogítóbb véget is írhatnék. Jó, majd megegyezünk, írok neki szép jövőt, Jenővel. Nem hagyja magát lerázni, neki a jelennel van gondja, Jenőt ne merészeljem! Ritkán jár a vonat és döcög, már fordulhat vissza, mire a célba ér. Erről van szó, az én vonatom is elmegy, csókolom, majd halljuk egymást délután.
Negyven éve pontos időben jött a gyorsvonat és Terike, aki bort vitt a zugkocsmából, hitelre is lehetett, nem vizezték, termett elég szőlő. Mindig egy időben a vonat és Terike. Jöttek. Ilyen szürke napok nyomorítottak bennünket, talán éppen novemberben, amikor Terike bor helyett mérget ivott, nem halt bele, csak rettenetes belső sebek és kínok, hosszú józanság keserves ideje következett. Kényszerből megjavult, kuncsaftjai is elmaradtak – de jó, ne mutasson itt rosszat! – és amikor Terike mégis, délelőtt tízkor pongyolában gyanús urat kísért ki, befogták a szomszéd lánygyerek szemét, és Terinkére azt sziszegték, hogy te ribanc! Mindegy, akkortól, hiába volt tél közepe, mégis hetekig sütött a Nap, Terike ismét bort ivott, és együtt járt a gyorsvonattal.
Fölnéz az ember: fején ül az égi szürke. Azt sem tudja, hol kezdődik, magában, vagy kívüle, de ettől hirtelen megromlik minden. A szomszédnak rossz a kedve, rugdossa a kutyát. Rossz a kedve a hentesnek is. Abból vágjon, legyen szíves, erre, ne válogass Babám, letegez. Na, ezt nem kellene, ezt a Babámat azért mégsem! Gyerünk tovább, nem számít, amúgy sem mondja senki más, hogy Babám. Odébb újabb gond, morog a pénztáros, megfigyelhettem, hogy semmilyen napszakban nincs aprója, de legalább jó ürügy a rosszkedvét szórni.
Ennél az álmosító, kedvetlenítő, erőt elszívó szürkénél még a napokon át unalmasan szemerkélő eső is jobb lenne. Száraz a kert, a mező, alszik a mag a porban. Egy elcsatangolt kecske zörgeti a kerti avart, végre valami humor, megböki a teraszajtót. Mire jön a gazdája, a kecske otthon érzi magát, boldogan motoszkál a bokraink között. Házaspár érkezik, rendes embereknek néznek ki, elmondják, hogy nem régen költöztek ide, nevet cserélünk, elköszönnek. Elől a feleség vezeti a kecskét, utána tíz lépéssel megy az ura. A sarkot már köd rejti, eltűnnek benne. A kecske is szürkén olvad a képbe.
A köd, a füst, az alkonyat szürkéje összeszorítja a szívet, belefájdul és megijed az ember. Mi lesz ebből? Alig éri el a sámlit, lehajol, majdnem orra bukik. Hideg veríték, szúr és nyom, már megint zsibbad a kar. Kínjában nevetne, de inkább sírva fakad. Azt mondja, hogy a k… életbe! Megismétli, kipontozás nélkül. És sír tovább. Az a nyomorult kölyök megint szó nélkül ment el! Még ez is! Kikapcsolta a villanykályhát, a szekrénye üres, most tényleg komolyan tűnés, abból látszik, hogy a büdöset virágzó kaktuszait is elvitte. Eddig soha. Hatszor elment, visszajött, lehet, éppen miattuk. Most egy nyamvadt üzenet sem! Csak egy zokni árvul a párja nélkül, annyi maradt a huszonegy évből, meg a szürke falak.
Azt mondják, egy ideig eltart. Mások szerint ez a kezdet, panaszra nincs ok. Majd ha februárt ír a naptár, és azt mondjuk, Jézusom, utoljára november elején láttuk a Napot! Ha megérjük, tesszük hozzá borús babonaságból.
