Az idén nyáron indult küldetésére a Magyar Hidden Peak Expedíció azzal a céllal, hogy Magyarország és a szponzorok zászlajai mellett Vajdaság lobogóját is feljuttassa Földünk egyik legmagasabb hegycsúcsára. A cél a Himalája hegységrendszer nyugati nyúlványában, a Karakorum hegyláncában fekvő, 8080 méter magas Hidden Peak, helyi nevén Gasherbrum volt. Kiss János, Suhajda Szilárd, Babcsán Gábor, Ács Zoltán mellett az expedíció tagja volt a topolyai származású Tóth Csaba is.
Az ötvenedik életévében járó Tóth Csaba Szabadkán tanult villamosmérnöknek, 1991 óta informatikusként dolgozik Budapesten. Fiatal korában versenyszerűen díjugratott, majd felnőttként újabb szabadtéri sportok – szörf, tereplovaglás, snowboard, tenisz – keltették fel az érdeklődését. Az utóbbi években elsősorban a hegymászás foglalkoztatja, amit túrázással kezdett, majd kiegészítette sziklamászással, végül az alpinizmus felé fordult. Az európai 4000-esek túlnyomó többségére feljutott, amikor meghívást kapott egy Karakorumba induló expedícióba. Bejutni az expedíciós hegymászók szűk körébe kivételes lehetőség, így Csaba nem sokat töprengett, amikor elfogadta a meghívást.
„Nem jellemző, hogy néhány 4000-es hegy után megy az ember egy Himalája-csúcsra, de mivel én későn kezdtem el ezzel foglalkozni, gyorsítani kellett. Úgy gondoltam, rendelkezem olyan szervezői képességgel és kapcsolati tőkével, ami értékes lehet a felkészülés során, alkalmazkodó képességemmel pedig majd kompenzálom az expedíciós tapasztalat hiányát” – meséli Csaba, akit végül expedícióvezetőnek is megválasztottak. No és mit tesz egy nemzetközi cégben szocializálódott vezető? Elemez és célokat tűz maga elé. Az üzleti életben alkalmazott SWOT-analízisból (az erősségek, gyengeségek, lehetőségek és veszélyek elemzése – a szerző megj.) kiderült, hogy a csapat erőssége épp abban rejlik, hogy a legénység zöme a 40-es, 50-es vagy 60-as éveit éli, mert ennek köszönhetően fokozott médiafigyelemre számíthatnak. Ráadásul az Európai Parlament a 2012-es évet az aktív idősödés és a nemzedékek közötti szolidaritás éveként jegyezte, így Csabáék saját példájukkal népszerűsíthették az érett korúak körében az aktív, szellemi és testi kihívásokban gazdag, természetközeli életmódot.
A június 6-án induló expedícióról így mesél Csaba: „A miénktől eltérő kultúra, az erősen fűszeres helyi konyha, az afgán és indiai határ közelében fennálló belháborús helyzet, a rossz útviszonyok, a félelmetes, mégis kevés balesettel járó közúti forgalom Pakisztánt önmagában is izgalmas kalanddá teszik. Az utolsó lakott települést, Ascolet elhagyva viszont egészen más világban találtuk magunkat – csupasz sziklafalak, jég és csend fogadott bennünket. Az alaptáborig a 70 km hosszú Baltoro gleccseren át vezetett az út. Az 5000 méteren lévő alaptábort egy egyhetes, 110 km-es gyaloglással értük el, ennyi idő alatt akklimatizálódtunk is erre a szintre. A hordáraink eddig segítettek a felszerelés és az élelmiszer felszállításában, ők innen visszafordultak. Mi itt rendeztük be a bázisunkat. A magasabb szintekhez való hozzászokás érdekében többször is vissza kellett térnünk ide regenerálódni, hisz 6000 méter felett a szervezet akkor is folyamatosan épül le, ha csak a sátorban fekve töltjük időnket.”
Az alaptábor és az 1-es tábor közötti újabb gleccser az általános felmelegedés következtében jóval széttöredezettebb, mint az ezredfordulót megelőző években volt, így számtalan 20-30 méteres jégfalon, hasadékon át kellett közlekedniük. Minden elővigyázatosság ellenére történtek sérülések, így a kettes táborba, 6400 méterre csak Szilárd és Csaba jutottak fel, ahol több napot töltöttek el a hóvihar fogságában. Az utolsó tábort 7100 méteren állították volna fel. „Egy 700 m szintkülönbségű keskeny hófolyosón, ún. kuloáron kellett volna továbbhaladnunk a sziklák között. A folyamatos havazás, a hófúvás és a 7000 m feletti lejtőkön felgyülemlett rengeteg hó miatt menetrendszerűek voltak a lavinák. Végül a várakozás miatt kifutottunk az időből, le kellett vonulnunk a hegyről, hogy Islamabadban elérjük a repülőjáratunkat.”
Jóllehet kiutazásuk előtt leginkább a lavináktól és a hidegtől tartottak, végül a hőség viselte meg őket jobban, ugyanis ebben a magasságban a nap erejét sokkal vékonyabb légréteg csillapítja, amit fokoz a hómezőkről visszaverődő sugárzás is. A közel húsz kilós felszereléssel történő menetelés is komoly erőpróbát jelentett, ráadásul a pakisztáni szervező által biztosított alaptábori étkezés sem tudta pótolni az elhasznált energiát, így Csaba két hónap alatt 11 kg-t fogyott.
Csabának sokat segített, hogy a célok kitűzésekor szintén az üzleti világ eszköztárával élt: ún. KPI-kat (kulcs teljesítménymutatókat) állított fel, ezek szerint a teljesítmény minimuma a kettes táborig történő feljutás, az optimum a 7100-es tábor elérése, a prémium pedig a csúcsra jutás lett volna. „A prémiumot nem szereztük meg, de ez csakis az időjárási körülményeken múlott – a rajtunk kívül induló további négy expedíciónak sem sikerült az idén még a kettes tábort sem elérni. A KPI-knak köszönhetően nem azt éreztem, hogy üres a tarsolyom, hanem azt, hogy egyes szint teljesítve. Ezt a módszert javaslom minden hegymászónak egy nagyobb küldetés előtt, de a civil életben is hasznos lehet.”
