„Abban az időben Jézus a Szentlélektől eltelve otthagyta a Jordánt, s a Lélek ösztönzésére a pusztába vonult negyven napra. Itt megkísértette a sátán. Ezekben a napokban nem evett semmit sem, de végül is megéhezett. Ekkor megszólította a sátán: „Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.” De Jézus ezt felelte: „Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.” Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt felvonultatta szeme előtt a földkerekség minden országát. „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok – mondta –, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” Jézus elutasította: „Írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Ekkor a sátán Jeruzsálembe vitte, a templom párkányára állította, és így szólt: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad innét. Hisz írva van: angyalainak parancsolta, hogy oltalmazzanak, és: kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad.” De Jézus ezt válaszolta: „Az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.” Lk 4,1–13
Krisztusban kedves testvéreim!
Jézus pusztai tartózkodásának és megkísértésének történetét tárja elénk (Lk 4,1–13). Tudomásunkra adja, hogy a lelki zarándokút nem mentes a kísértésektől, a megpróbáltatásoktól, de ezt Isten Igéjével és a szentségek kegyelmével le lehet győzni, s a győzelemből szabadság, élet és feltámadás, sőt Istennel való személyes, benső találkozás fakad. Az evangéliumi leírásból egészen világos, hogy Jézus a Lélek ösztönzésére megy a pusztába, hogy a Mennyei Atyával legyen. A puszta az Istennel való találkozás helye volt a választott nép számára és később sok keresztény számára is. Jézus tudatosan, határozottan indul el a pusztába, az Istennel való bensőséges együttlét és az érte való küzdelem helyére. Elhagyja a világot, keresi a csendet, a magányt, ahol Isten szavát tisztábban hallhatja, nyilvános működésére vonatkozó akaratát egyre jobban megismerheti.
A megszokott, mindennapi életből pusztába vonuló Jézus példát ad nekünk arra, hogy nem elégedhetünk meg a rutinos, hagyományos vallásossággal, az éppen eléggel, hanem többre kell törekednünk. Több csöndre, több elmélyült gondolkodásra, igényesebb lelkiéletre: életszentségre. Ez pedig sokszor választás elé állít, bennünket: vagy megyünk a megszokott kényelmes utunkon, vagy rátérünk az olykor meredeknek tűnő szűk útra. A változtatni nem akaró, a megszokott kényelméhez, s olykor bűnös életviteléhez ragaszkodó ember aligha fog találkozni Istenével. A kényelem, a kis megalkuvások, apró árulások, megszokott bűnök légköre ezt nem teszi lehetővé. Istennel az találkozik, aki kivonul a pusztába, mint Jézus. Aki bátran ott hagyja a megszokottat, a kényelmeset, és a többet akarás nagylelkű szeretetével képes lemondani, áldozatot is hozni Istenért. Jézust a pusztában arra kísérti, ösztönzi a sátán, hogy hagyjon fel az Atya által neki szánt élettel, helyette kövessen könnyebben járható utakat. Jézus azonban szembeszáll a sátán kísértéseivel, vállára veszi bűneinket, hogy győzzön a rossz felett, és megnyissa nekünk az Istenhez vezető utat, a megtérés ösvényét. Jézus megkísértése kapcsán érdemes tisztáznunk, hogy mi is a kísértés. A kísértés még nem bűn, de a bűn gyökere és lehetősége. A kísértés az a csábítás, hogy testi-lelki szükségleteinket csupán evilági, fizikai, olykor ördögi módon elégítsük ki, ne pedig Krisztus által. Minden kísértés lényege, hogy Istentől független életet éljünk. Fontos tudnunk azt is, hogy a sátán csak csábítani képes, de kényszeríteni nem. Semmiféle ördögi hatalom nem képes elszakítani minket Isten szeretetétől, ha mi nem akarjuk, ha Jézusra bízzuk magunkat. Senki sem tehet arról, hogy kísértései vannak, ha csak szándékosan nem keresi őket, de arról már igen, ha a kísértésből megszületik a bűn. Minthogy senki sem tehet arról, hogy madarak szállnak el a feje felett, de arról igen, hogy a fején fészket raknak-e vagy sem.
A három kísértés, amiről szó van az evangéliumban, igazából alapfajtái a kísértéseknek, amikben így vagy úgy mindegyikünknek része van. Az első kísértés nemcsak a mindennapi kenyérre, élelemre, megélhetésre vonatkozik, hanem minden fizikai, anyagi dologra, amiben élünk, és ami körül vesz bennünket. Előfordul, hogy elégedetlenek vagyunk az anyagi dolgainkkal, azzal, amink van. Mindig valami újra és jobbra vágyunk. Egyre gyorsabban cseréljük le mobiljainkat, autóinkat és egyéb használati tárgyainkat, hogy tudjuk tartani az iramot a mai felgyorsult világgal. Az is megesik velünk, ha azt látjuk, hogy a szomszédunk megvett egy új dolgot, nekünk is kell egy olyan, sőt annál jobb kell. Van egy régi bölcsesség: minden kielégített vágyunkra 10 kielégítetlen jut. Tehát ha engedelmeskedünk a testi kísértéseinknek, azok nemhogy elmúlnának, hanem inkább még jobban felerősödnek bennünk, és mindig többet és többet akarunk. Ezért fontos, hogy hűek legyünk a kicsiben, hálát adjunk Istennek, azért amink van. Az őszinte, Istennek mondott hála megöli a szívünkben az irigységet, ezáltal Isten a szívünkben az első helyre lép. A második kísértés a hatalom kísértése, amire azt gondolnánk, hogy a mi életünkben nincs is nagyon jelen, mert mi nem akarunk a világ urai lenni, számunkra ez nem is kísértés. Hogy mi számunkra a hatalom kísértése, azt emberi kapcsolataink alapján vizsgálhatjuk meg. Hogyan viszonyulok családtagjaimhoz, munkatársaimhoz, barátaimhoz? Például egy apa leuralhatja az egész családját saját kényelme érdekében, vagy ugyanígy az egyik házastárs a másikat, vagy a főnök a beosztottjait. Az a hatalomgyakorlás, amely az Istent kizárja, uralkodó és zsarnoki lesz, nem lesz építő, hanem romboló. Az első emberpárnak minden hatalom megadatott a földön: „Mennyetek és hajtsátok uralmatok alá a földet.”
De az ember a gonosz csábítására többet akart, több hatalmat, több tudást, függetlenedést az Istentől, és ez az engedetlensége okozta bukását. Jézus válasza a hatalom kísértésére: „Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Legfontosabb, ami számít neki, hogy teljesen az Atyáé legyen. Jézus hatalma benne van az Atyában, nem független hatalom az Atyától. Ez az egyedüli út, ami meg véd minket a hatalom kísértésétől, hogy az a hatalom, ami éppen pozícióból adatott nekem, azt alárendelem Isten hatalmának, hiszen minden hatalom tőle származik. A harmadik kísértés a siker, a becsvágy kísértése. Itt nem az a kérdés, hogy megmenti-e Jézust az Atya, ha leugrik a templom párkányáról, hanem az, hogy Jézus, mint egy hős, saját kezébe veszi-e az életét, küldetését. Jézus minden csodatettével az Atyát dicsőítette, az Atyára mutatott, és semmit sem csinált az Atya nélkül. Ő nem saját magának akarja a dicsőséget, hanem az Atyának, és ez az engedelmessége elvezeti oda, hogy az Atya megdicsőíti Őt. Nekünk is szükségünk van a sikerre, és annak elismerésére, a dicséretre. Ahhoz, hogy igazán emberek tudjunk lenni, szükségünk van rá. Ez önmagában nem rossz, de elsősorban képességeinket nem a saját magunk dicsőségére kell használni, sikereinket nemcsak önmagunknak kell tulajdonítani, hanem elsősorban a Teremtőnknek, hisz mindent Tőle kaptunk.
Krisztusban kedves testvéreim!
Jézus megkísértésének története felhívja a figyelmünket arra, hogy nem vagyunk egyedül a kísértések idején. Jézus is kísértést szenvedett, ezért Ő átérzi a mi megpróbáltatásainkat. Legyünk hát állhatatosak ebben a nagyböjti időszakban, hogy minden próbát kiálljunk! Ragadjuk meg az egyedüli fegyvert a kísértések ellen, Isten szavát, ahogyan azt Jézus is tette! Újítsuk meg elkötelezettségünket a megtérés útján! A megtérés azt jelenti, hogy nem a saját sikereinkért, pozíciónkért élünk, hanem azért, hogy mindennap minden dologban az Isten iránti hit, igazság és szeretet váljon a legfontosabbá számunkra.
Ámen.
