Az első zsidók több mint kétezer évvel ezelőtt érkeztek a Balkánra, és letelepedésüktől kezdve folyamatos elnyomás alatt éltek. A múlt század elején a bácskai zsidók helyzete megegyezett az Osztrák–Magyar Monarchia területén élő többi zsidóéval: több évszázados jogfosztottság után jelentős szerepet vállaltak a közösségek gazdasági és kulturális életében, vagy állást töltöttek be a közigazgatásban.
Nem volt ez másképp Óbecse község területén sem, ahol a hivatalos adatok szerint ma már nem élnek zsidók. De nemcsak a zsidó lakosság tűnt el erről a vidékről, hanem a zsidó életmódra utaló szinte minden emlék is, például lerombolták a gyönyörű óbecsei zsinagógát is.
Az 1883-ban épült zsinagóga egészen 1961-ig a város egyik legszebb épülete volt – ekkor azonban a zsidó hitközség eladta az államnak, amelynek szűk látókörű helyi hivatalnoka úgy rendelkezett: tegyék az imaházat a földdel egyenlővé. A helyén, a Miloš Crnjanski utcában, az óvoda szomszédságában két – a városrész hangulatához egyáltalán nem illő – háromelemetes társasház épült.
Az önkormányzat az utóbbi időben igyekszik gondozni az egykori helyi zsidóság emlékét: az 1848-ban létrehozott, elhagyatott zsidó temetőt megtisztították a szeméttől, majd kibontották a gazból. Nemrégiben újjászületett a Miloš Crnjanski utcában lévő óvoda épülete is, amelyet a XIX. század végén a zsidó hitközség épített a zsinagóga mellé, és akkoriban zsidó iskolaként működött. Az óvodán december 6-án emléktáblát avatnak, amely az egykori zsidó iskolára és a zsinagógára fogja emlékeztetni a polgárokat.
Pavle Šosberger Jevreji u Vojvodini című könyvében az 1942. január 26–28-ai óbecsei razzia elszenvedőjeként 96, az 1944. április 26-ai deportálás áldozataként pedig 87 személyt sorol fel. Sági Mária, az óbecsei megemlékezés szervezőbizottságának az elnöke mintegy 40 óbecsei zsidó család nevéhez tudott hozzájutni, ebben Molnár Zsuzsanna volt a segítségére. Zsuzsanna egykor óvónőként, majd igazgatóként dolgozott a valamikori zsidó iskola épületében működő óvodában, és gyermekkora óta szomszédságban, barátságban élt a környéken élő zsidó családokkal. A legtöbbjükre még jól emlékszik, és nyomon követte sorsukat is:
– A zsidók főleg a posta utcájában, a Bajcsy-Zsilinszky Endre és a Gerberék, valamint a Zöldfás és a Fő utcán éltek, de a város központjában voltak az üzlethelyiségeik: az ügyvédi irodák, az orvosi rendelők, a különféle boltok. A mostani áruház helyén is üzletek voltak: egy rőföskereskedés gyönyörű áruval, a Putnik iroda, a gabonafölvásárló, a parfümbolt, a porcelánbolt és a cukrászda – szép és gazdag város volt akkoriban Óbecse, gyönyörű korzóval, sok üzlettel – emlékezik a békebeli időkre Zsuzsa néni.
Az asszony elmondása szerint a zsidó családok zöme nem volt dúsgazdag: polgári jólétben éltek, többjüknek saját háza sem volt, ezért lakást béreltek, de volt közöttük kifejezetten szegény is. Sokan vegyes házasságban éltek.
– Példás férjek voltak, jó életük volt mellettük az asszonyoknak... A szomszédaink nagyon figyelmes emberek voltak, tisztelték a katolikus ünnepeket is – olyankor nem végeztek nagyobb munkát, ahogy mi sem az ő vallási ünnepeiken, amikor zsákszámra kaptuk tőlük a maceszt. Ezek a zsidó családok nem voltak bigottan vallásosak, de az ünnepeiket tartották, és az étkezési szokásokat is többé-kevésbé. A zsinagóga szomszédságában lakott a sahter, hozzá vitték az állatokat kóser módra levágatni – meséli a nyugdíjas óvónő.
Zsuzsa néni kamaszlány volt a razzia idején, azt mondja, derült égből villámcsapásként élték meg az akkori történéseket: a budapesti döntés nyomán statáriumot hirdettek, három napig se utcára menni, se ablakon kinézni nem lehetett, ő a spalettákon keresztül titkokban kémlelte, ahogy a csendőrök viszik a szomszédaikat. De nemcsak a zsidókat vitték, hiszen a vagyonosabb nem zsidó származásúak is áldozatul estek a razziának. A boltosok áruját szétlopták, a nagyobb bútorokat, festményeket pedig Péterrévéről és Bácsföldvárról is a belvárosi katolikus kápolnával szemben lévő, kétes hírű egykori kocsába, a Fehér Hajóba vitték, majd az értékes tárgyakat a Szerbiából érkező vagy visszatelepülő családoknak engedték át, és persze a vezető tisztségviselők is kedvükre válogathattak közülük.
A háború után mindössze néhány zsidónak sikerült életben maradnia: volt, aki talán a vegyes házasságának köszönhetően menekült meg, volt, aki a csodával határos módon túlélte a deportálást és hazatért, majd továbbment Budapestre vagy Izaelbe, s csak néhányan maradtak a városban. Az óbecsei túlélők közül tudomásunk szerint ma már senki sincs az élők sorában. December 6-án az ő emlékük előtt is fejet hajtunk.
Az emléktábla leleplezésére december 6-án 14 órakor kerül sor a Miloš Crnjanski utca 80. szám alatt. Az ünnepségen részt vesz többek között Izrael belgrádi nagykövete, a szerbiai zsidó szövetség elnöke, a szerbiai főrabbi, valamint több vajdasági zsidó hitközség képviselője is. 16,30-kor a Városi Színház Kör Galériájában Amikor az igazságról kiderül, hogy hazugság címmel egy korabeli fényképekből álló kiállítás, valamint a Budapesten élő, vajdasági származású Sinkovics Ede festőművész tematikus alkotásaiból összeállított tárlat nyílik meg. 17 órakor a színház nagytermében ünnepi műsor kezdődik, amelyen fellép az újvidéki zsidó közösség Hashira nevű vegyes kamarakórusa, az óbecsei Petői Sándor Magyar Kultúrkör Szelence csoportja és a Đido táncegyüttes. |
