Amit megtehetsz ma, mindenféleképpen halaszd holnaputánra – hangzik szabad fordításban a számunkra is jól ismert szólás montenegrói, vicc formába sarkított változata. Már nem tudok rajta nevetni, sőt, még csak el sem mosolyodok. Ahhoz túlságosan hosszú ideje érvényesül szerbiai berkekben ez az elv, hozzáállás. Éveket veszítettünk emiatt, és úgy tűnik, újabb éveket fogunk elherdálni.
Észak-Koszovóban lassan öt hónapja az útbarikádot építek, útbarikádot bontok játékot játsszák a helyi szerbek és a KFOR katonái. Azóta rendszerességgel dördülnek el lövések, könnygáz fojtó szaga vegyül a levegőbe, különböző létesítmények gyulladnak fel emberi „segítséggel”, és civilek, valamint katonák kerülnek könnyebb, esetleg súlyosabb sérüléssel kórházba. Angela Merkel német kancellár még augusztusi belgrádi látogatása alkalmával leszögezte, hogy a szerb államvezetés vagy megoldja az észak-koszovói kérdést, vagy egyelőre elfelejtheti az Európai Unió tagjelölti státusát. Merkel közölte, nem elég a Prishtinával folytatott párbeszéd, amelynek függvényében eddig csak üres, alkalmazásra nem kerülő megállapodások születtek: a terepen is elvárja a helyzet normális mederbe való terelését.
Teltek a hónapok, az útbarikádok melletti játék folytatódott, a szerbiai hatalmi és ellenzéki tábor napi szinten hangoztatta tartalmatlan szólamként jellemezhető meglátásait a helyzettel kapcsolatban és ismételten egyre „jobb” színben mutatták be az országot a nemzetközi közösség előtt. Majd múlt héten Boris Tadić szerb államfő, több hónapos hallgatás után, amelyet úgy is lehetett értelmezni, mint a barikádok melletti duhajkodás támogatását, felszólította Koszovóban élő népét, hogy bontsák le és hagyják el az útzárlatokat. Ennyi. Az észak-koszovói szerbeket persze nem hatotta meg a lagymatag utasítás és maradtak ott, ahol az elmúlt öt hónapban is töltötték napjaikat. A számla pénteken Merkel nyilatkozatának formájában érkezett meg: Szerbia nem érett a tagjelölti státusra. Belgrád vette a lapot és a nyilatkozatra érkező reakció ismét meggyőzött arról, hogy a szerbiai államvezetés, egy rakoncátlan gyermekhez hasonlóan, csupán a fenyegetést érti: a belgrádi tárgyalócsoport gyorsan megállapodott a prishtinai féllel, hogy a jövőben integrált ellenőrzés fog megvalósulni Brnjakon és Jarinjén.
A probléma és a hitelesség hiánya többek között ott kezdődik, hogy az integrált határellenőrzés ötletét már augusztusban felvetették brüsszeli diplomaták, csak a szerb fél akkor még nem volt hajlandó rábólintani. Az is gond, hogy a megállapodás még nem biztosíték arra, hogy a terepen hamarosan biztonságosabbá válik a helyzet. Az észak-koszovói szerbek követelik, hogy a megállapodást először fogadja el a kormány, majd a szerbiai parlament, majd ezt követően a Szerbiai Alkotmánybíróság is mondjon róla véleményt. Ellenkező esetben nem számolják fel és hagyják el a barikádokat. Hiába bontottak le tegnap a jagnjenicai három barikád közül kettőt, a térségben még 17 útzárlatot őriznek szerbek, ezek felszámolását az előbbi feltételekhez kötik. És ez időbe telik. December 9. pedig egyre közeledik.
A belgrádi sajtót a megállapodás után elöntötték a hírek, hogy a brüsszeli diplomaták szerint Szerbiának a helyzet ilyen irányú alakulása miatt mégis van esélye a tagjelöltségre. Kételkedéssel tudom kezelni ezt az állítást. A brüsszeli vezetés nem hülye, és már megégették magukat más országokkal, amelyeket felkészületlenül fogadtak be az európai családba. Nehezen hiszem, hogy a jelenlegi válság súlya alatt vergődve az EU-nak szüksége lenne az oktatási-nevelési cirkuszra Szerbiával. Bár kivételesen szeretném, hogy a következő napok történései ne engem igazoljanak.
Hosszú ideje tudvalevő, hogy mikor is dönt az Európai Tanács a tagjelöltségről. A rendelkezésre álló sok-sok hónap alatt már régen rendezni lehetett volna a helyzetet, vagy legalább korábban meg kellett volna próbálni érdemi intézkedésekkel lépni a megoldás irányába. Félő, hogy túlságosan későn szólalt meg Tadić és túlságosan későn mutatott együttműködésre való hajlandóságot a szerb tárgyalócsoport. Meg hát persze ne felejtsük el megemlíteni, hogy a határátkelőhelyek mellett más témák is szerepeltek a Belgrád–Prishtina-tárgyalások napirendjén, ezeket illetően pedig nem született megállapodás. Meddig hiszi még a szerb államhatalom, hogy az unió minden hanyagsága felett elnéz?
Ha már közhellyel kezdtem, közhellyel is fejezem be: a remény hal meg utoljára. Bennem már alig pislákol az a bizonyos remény. Harminc évemből húszat azzal töltöttem, hogy valamire vártam. Hallgattam, ahogy szüleim mondják: neked majd jobb lesz. Oda jutottam, hogy most már én mondhatnám: nekem már mindegy, majd a gyermekemnek jobb lesz. Csak hát egyelőre félek gyermeket szülni, mert nem visz rá a lélek, hogy egy ilyen országban adjak életet egy apróságnak. Saját utódomnak talán csak nem akarok rosszat.
