Jó kimenni a hajnali kertbe, olyan, mintha végtelen lenne, öt méterre sem látni a ködben. Minden lehetséges. Egy faág rándul, kései levelek hullnak le róla, az almafáról kóbor szürke kecske harap jövő évi termést. Ez most a jelen, sajnos ez a kecske újabban itt van otthon.
Néha eljön érte a gazdája, néha már egyedül is hazatalál, nincs, ami akadályozná, kerítés alig, megette az idő. A kerten túl a mező, már ragadós lépések a szántás szélén, a fákat tövön vágták, alig karnyiakat is. Felénk miért nincsen erdő, kérdezi az új szomszéd, húsz év alatt sokszor hallhattunk hasonló kérdést. Mondatfoszlányok az utolsó ház előtt, ketten beszélgetnek. Ilyen száraz utoljára száztíz éve volt a november, nem tudom, az öreg ház kútjában van-e még víz? Nem adtuk el a házat, pedig kérték a menekültek! A lányomék laknak a szomszédban, nem mindegy, hogy ki pakol oda. És az öreg is forogna a sírjában, különben is!
Az öreg halála napján is orráig értek a könyvek: Jókai, Gárdonyi, útleírások, és hogy miként metsszük a szőlőt. Ha tavaszra nem mehetek krumplit ültetni, nincs értelme élnem, mondta. Mindene volt a föld. Nem ránk hivatkozott, csak a krumplira, de mondhatta volna akár a szőlőt is. Vagy a babot. A mestergerenda alatt hosszában, kelet felől a fej, nyugatnak a láb, a kezét is összekulcsolta. Azt mondta, hagyományosan így kell. Szokásokra hivatkozott. Merev arccal néztünk, komolyan képzeli. Majd a feszületet se felejtsük el, és a kamrából a két gyertyatartót. A ravatalozót Rozival söpörtessük ki, és ha vége lesz, kint ne hagyjuk az ollót, a gombostűket, a maradék gyászszalagot. A rózsafüzért is kéri, a gyöngyházfényűt, jutott eszébe még. Minek ez a sok kellék, amikor nem is imádkozós fajta! Bár elég boldogtalannak látszott egész életében. Bárgyú ábrázatunkon kuncogva a sok éve meszelt falnak fordult és meghalt. Olyan dermesztő a magány némely fajtája, hogy vele szembe nézni is bátorság. Ez az volt. Kimondani, hogy senki sem számított, csak a krumpli! És nem hullottak nyakába a használaton kívül repedező kemencéről a rothadó birsalmák, idejében lehetett volna belőlük finom birsalmasajt. A házról nem rendelkezett, mert ugyan ki más lakna benne, ha nem az unoka, a dédunoka? Más idők voltak.
Elképzelem a lassan három évtizede halott öregapámat, amint dohányfoltos ujjai között az elmaradhatatlan sárga Drávával méltatlankodik, hogy ugyan min vadul már megint a kutya? Ismét nálunk legel a szomszéd menekültek kecskéje, azt! Ezt öregapámnak magyarul hiába is mondanám, értetlenül nézne, aztán a büdös cigarettájával hadonászva magyarázatot követelne. Már a kecskén is ámulna, mert annak idején erre kizárólag tehén. Azt sem értené, hogy kik azok a menekültek. És hogyhogy a szomszédságba költöztek. Idegenek a sógor házában? A gyerekeikkel mi történt, hol élnek? Ha még folytatnám azzal, hogy a faluban nagyjából ötszáz ház lakatlan és egy séta alatt néha több idegennel találkozom, mint őslakossal, szó nélkül magára húzná a sírja betonfedelét. Évtizedekig számított, hogy ki az őslakos, ki a jövevény. És rakhatott le bármit az asztalra, aki nem itt született, az őslakosok fölénnyel kezelték. Ma ritka öröm, ha falubeli veszi meg a szomszédságban üresen álló házak valamelyikét, és senkit sem érdekel, hogy családfájának alsó ágai nem erre a környékre vetettek árnyékot.
December eleje, ködben fulladozó távlatok, szorongás. Beszippant a táj, látványos összeborulásban a föld és ég, rejtene. Hogy délelőtt van-e, vagy délután, csak az óra mutatja, az átmenet észrevétlen. Irma decemberben délutáni látogatásokra nem indul, olyan kiszámíthatatlan az idő. Azt mondja, figyeljem meg, azt sem tudni, hogy merről érkezik, egyszer csak nyakunkban a sötét.
