Pénteken múlt huszonegy éve, hogy Szerbiában megtartották az első többpárti parlamenti választásokat. Az azóta eltelt időszakban nyolc választást tartottak meg, és csak Mirko Marjanović miniszterelnök 1994-ben megválasztott kormánya tartott ki mandátuma végéig. Az évforduló alkalmából Mihal Ramacs újságíróval, politikai elemzővel beszélgettünk.
Milyen irányú változások mentek végbe az ország politikai színterén ebben a 21 évben?
– Az első választáson Ante Marković pártjának a jelöltje voltam, szavazóegységemben harmadik helyen végeztem Radoman Božović és Tadija Lačar után. Az első többpárti választás a joghurtforradalom következménye volt. A választók legtöbbjére Slobodan Milošević kábítószerként hatott. Számukra Milošević volt a példakép, a már-már isteni példakép. 1990 decemberében a választók, azzal, hogy támogatták politikáját, szabad kezet adtak Miloševićnek, aki a következő tíz évben azt tehetett, amit csak akart. A huszonegy évvel ezelőtti választások következménye ma is érezhető és látható: megsemmisült a gazdaság, csökkent a foglalkoztatottak száma, visszafejlődött az egészségügyi-, az oktatási- és a szociális rendszer, valamint eltűnt az erkölcsi rend. A mérhető mutatók legtöbbjének függvényében ma Szerbia utolsó helyen áll Európában.
Az USA-ban a fiatalok 21 évesen válnak nagykorúvá. Szerbia esetében megállapítható-e, hogy a huszonegy év alatt felnőtté vált és megérdemli, hogy ennek függvényében kezeljék?
– Milošević nem akarta, hogy Szerbia független ország legyen. Dobrica Ćosić sem akarta. Belgrád célja az volt, hogy Jugoszláviából egy minél nagyobb Szerbiát fabrikáljon. Ezért próbálták még 2000 után is fenntartani Jugoszlávia látszatát. Az ország nem saját akaratából lett független, hanem a montenegrói polgárok tették azzá 2006-ban. Tehát Szerbia nem 21, hanem öt és fél éves. És éppen úgy is viselkedik: mint egy óvodás.
Milyen változáson, transzformáción estek át azok a politikusok, akik már akkor is és még ma is, többé-kevésbé fontos pozíciót foglalnak el az ország politikai játékmezején?
– Én nem látok lényegesebb változást. Milošević háborúinak idején az ellenzék a Nem szabad a csónakot himbálni, amíg a folyón úszik elvhez tartotta magát. Úgy volt vele az ellenzék, hogy előbb keljünk át a Dunán és a Drinán, hozzuk létre a Krajinai Köztársaságot és a Boszniai Szerb Köztársaságot, majd utána döntsük meg Milošević uralmát és alkossuk meg a demokráciát. Ma a hatalmiaknak csupán egy célja van: minél tovább hatalmon maradni és minél több anyagi javat szerezni. Miloševićet tizenegy évvel ezelőtt döntötték meg, azóta egyetlen kormány vagy politikus sem fordult év végén, vagy mandátuma lejárta után, az emberekhez, hogy beszámoljon nekik eddigi tevékenysége eredményéről. A polgárok legtöbbje úgy van vele, hogy csak ennél ne legyen rosszabb és ezért nem tiltakoznak ez ellen a viselkedés ellen.
Azon kívül, hogy nem szorgalmaz háborús összetűzéseket, mi a különbség a között a Szerbiai Szocialista Párt között, amely 1990-ben megnyerte a választásokat, és a között a párt között, amely ma a hatalmi koalíció tagja? Őszinte a párt transzformációja?
– A különbség hatalmas. Milošević azt csinált, amit akart, Dačić pártja viszont tartja magát a politika játékszabályaihoz. Az elszegényedett, tanulatlan és mélyen konzervatív Szerbiában egyetlen baloldali pártnak sincsen esélye, ezért húz most már az SZSZP is a jobb oldalra. Ami pedig az őszinteséget illeti: szerintem ebben az országban Ante Marković és Milan Panić voltak az utolsó őszinte politikusok.
Koszovó: megfigyelhető-e bármiféle változás a szerbség bölcsőjének nevezett tartomány, vagy ország irányába gyakorolt politikában?
– Nem. Az egyedüli különbség az, hogy a kormány most már nem küldheti katonaságát és rendőrségét Koszovóba.
A bácsi és a néni a szomszédból vajon hogyan jellemezné külföldön élő rokonának életét az elmúlt 21 év Szerbiájában?
– Huszonegy év csalás, bizonytalanság és félelem. Háborúk, infláció, hiánytermékek. A lopók és a csempészek meggazdagodása. Korrupció a hatalom minden szintjén, kezdve a helyi közösségektől, a rendőrségen és az egészségházakon át a minisztériumokig. Ha ez a bácsi és a néni az államnak dolgozott ebben az időszakban – mondjuk portásként és takarítónőként –, akkor valahogyan túlélték. Ha azonban valamelyik magánosított vállalat munkásai voltak, vagy tíz hold földjükből próbáltak megélni, akkor nem dicsekedhetnek semmivel annak a külföldi rokonnak. Az állampolitika semmi jót nem adott nekik.
Ebben az időszakban a világban is nagy változások történtek, gondoljunk csak a számítógép és az internet elterjedésére. Mennyire befolyásolják ezek a civilizációs vívmányok Szerbiában a politikai életet, a kampányolást?
– A szerbiai választókat még ma is a televízió befolyásolja a leginkább. A legtöbb választópolgár azt sem tudja, hogy mi is az internet pontosan. Tehát a következő kampány is a televíziók képernyőin fog zajlani.
Mirko Marjanović kormánya után úgy tűnik, hogy Mirko Cvetković kormányának is lehet esélye kitartani mandátuma végéig. Van-e bármiféle közös ebben a két kormányban?
– Bár a mostani kormánynak sem adnék jó osztályzatot, azt azért nem mondanám, hogy összehasonlítható a 2000 előtti kormányok bármelyikével is. Miloševićnek és társainak megfelelt az ország elszigeteltsége és csak kemény kézzel tudtak uralkodni. Ma már nincsen politikai erőszak. Ugyanakkor, sajnos joguralom sincsen.
Ezúttal nem lettünk tagjelöltek. Mekkora eséllyel és reményekkel nézünk március elé?
– Márciusig bármi megtörténhet és megváltozhat. Szerbiában és az EU-ban is. Azt azért hozzátenném, hogy ha Szerbia tagjelölt is lesz, akkor is elképzelhetetlen marad, hogy az infrastrukturális miniszter vonattal utazzon a munkahelyére. És az is elképzelhetetlen lesz, hogy a vonatok késés nélkül közlekedjenek. Itt rejlik az ország igazi problémája: amíg egy ilyen kis területen képtelen megszervezni a vasúti közlekedést, vagy az egészségügyi ellátást, az adó megfizettetését és a hatékony, illetve tisztességes igazságügyet, addig Szerbia továbbra is nagyon távol lesz Európától.
