Az '56-os menekülteket fenntartások nélkül, szeretettel fogadták a délvidéki magyarok. Így történt ez Kelebián is, ahol az akkori történésekről az idén tavasszal készített kutatást Hegedűs Attila szabadkai helytörténész. A kelebiaiak befogadták otthonaikba a Magyarországról érkezetteket, sőt élelmet és ruhát is adtak nekik. Voltak olyanok, akik egy-két évig itt is éltek, majd hazaköltöztek. Senki sem maradt azonban tartósan kelebiai lakos.
– 2010 októberében Palicson tartottuk meg a délvidéki központi '56-os tanácskozást, amelyen néhány kelebiai közéleti személyiség azzal az ötlettel állt elő, hogy az idei konferencián foglalkozzak a falubeli történéseket. Azért fontos Kelebia, mert határmenti település, s ezért a forradalom leverése után nagy számban érkeztek menekültek az akkori Jugoszláviába ezen a helységen keresztül. Ez a kutatási terület szűz volt még, így azonnal igent mondtam a felkérésre. Tavasszal, április és május folyamán jártam intenzíven a faluba, és kerestem fel azokat, akik tudtak nyilatkozni az akkori mindennapokról. A nyár elején már kialakult a képem arról, hogyan is zajlott le a menekültek jövetele, és miként viszonyultak hozzájuk a kelebiaiak. Október végén, az idei a tanácskozáson került sor a munka bemutatására.
Sikerült olyan alanyokat találni, akik még emlékeznek, akik közvetlen kapcsolatba kerültek a menekültekkel?
– Élnek még olyanok, akik emlékeznek. Minden olyan kutatásnak, ami az oral history (az élő emlékezetre épülő módszer – a szerző megj.) szerint folyik, az a lényege, hogy találjunk olyan embereket, akik el tudják mesélni a történelmet. Sikerült megszólaltatnom jó néhány olyan személyt, aki részvevője volt az akkori eseményeknek. Bizonyos szempontból nem kaptam túl sok új adatot, mert a menekültek fogadása, a velük való bánásmód és a Kelebiáról történő elvándorlásuk nem történt másképp, mint Horgoson, Bajmokon vagy más határmenti településeken. Kaptam viszont néhány, eddig ismeretlen információt. Például volt az akkori jugoszláv vezetésnek egy olyan rendelete, amely kimondta, hogy a menekültáradat kezdetétől, tehát 1956. november 4-étől 1957 nyaráig olyan embereket is alkalmazzanak a határőrségnél, akik helybéliek és magyarok. Beöltöztették őket katonaruhába, puskát adtak nekik. Azért tették őket oda, hogy ha találkoznak egy menekülttel, útba tudják igazítani. Az egyik adatközlőm ennek a csapatnak a tagja volt. Elmondta, hogy az ő tevékenységének köszönhetően több százan jutottak át a zöldhatáron. Amikor megérkeztek a menekültek, egy részüket azonnal Szabadkára vagy a palicsi menekülttáborba szállították, egy részük pedig ideiglenesen Kelebián maradt. Vagy a mai helyi közösség épületében kaptak szállást, vagy olyan családoknál, amelyek el tudtak látni néhányukat. Ezek a menekültek később elvándoroltak Kelebiáról. Egyetlenegy sincs, aki itt települt volna le. Arról tudunk, hogy néhányan egy-két évig a faluban éltek, de '57 végén, illetve '58 folyamán visszaköltöztek Magyarországra. Azért is horgonyoztak le Kelebián, mert vissza akartak menni az otthonukba. A többiek a palicsi menekülttáborba, onnan más jugoszláviai menekülttáborba, majd nyugatra vándoroltak.
Hogyan fogadták őket a helyiek?
– Mindenki pozitívan viszonyult hozzájuk. Szimpatizáltak a magyar forradalommal, ezért volt rá példa, hogy egyes családok az otthonukba is befogadtak menekülteket. A helyi közösségben lévőkkel is helybéliek foglalkoztak, azok látták el őket. De hát Jugoszlávia is ugyanolyan rossz gazdasági helyzetben volt, mint a többi kelet-európai ország. Ez azt jelentette, hogy az emberek a saját élelmiszerük egy részét a menekülteknek adták. A kivándorlók tulajdonképpen csak magukat hozták, a ruházkodásukat is meg kellett oldani. Azoknak, akik heteket vagy hónapokat töltöttek itt, különböző kulturális rendezvényeket tartottak, s ezeket a kelebiaiak a saját kezdeményezésükre szervezték. Atrocitásról egyik oldalról sincs tudomásom. Nincs rá bizonyíték, hogy eldördültek volna a fegyverek. Tény, hogy a jugoszláv hatóságok nem kaptak tűzparancsot.
Van még olyan terület, amely kutatásra vár?
– Vannak még feltáratlan területek, nemcsak Vajdaságban, hanem Horvátországban is, hiszen az ottani történések még feltáratlanok. A régi Jugoszlávia területén élő történészek, a többségi nemzet kutatói nem foglalkoznak ezzel a témával. Akik foglalkoznak ezzel, azok az itt élő magyarok. Nemcsak 1956 nem érdekli a többségi nemzet türténészeit, hanem más sem, ami nem szerb, horvát vagy szlovén vonatkozású. A történet lényegét azonban már tudjuk: vagyis a számadatokat, hogy hol voltak befogadóközpontok, ismerjük a menekültek életkorát, s a nemzetiségi összetételt illetően is vannak forrásaink. Elég nagy számban érkeztek délszláv nemzetiségű polgárok a magyarokon kívül, sőt azt is tudjuk, hová mentek innen. Nagyon sok újat hozhatnak az oral history módszerével készülő kutatások, ezért érdemes volna tovább foglalkozni velük. De ezek már nem fogják megváltoztatni a tényeket.
Az efféle kutatás időigényes. Van erre pénz, támogatás?
– A kelebiai kutatásokat a Magyar Nemzeti Tanács támogatta. Az előző kutatásaimat főként önkéntes alapon folytattam, a tavaly kiadott könyvem megjelenését és a kutatások egy részét pedig a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet támogatta. Keményen meg kell tehát dolgozni azért, hogy kutatási támogatáshoz jusson valaki.
Az itteni magyarság nagyon megsínyli, hogy nincs helytörténeti múzeuma. Ön hogy látja, szükség lenne egy ilyen intézményre?
– Nemcsak Szabadkának, hanem az egész délvidéki magyarságnak nagyon hiányzik egy helytörténeti múzeum. De úgy gondolom, beindulni látszik most egy folyamat, az MNT kulturális stratégiájában is megfogalmazódtak ilyen igények. Van egy intézetünk, a VMMI, amely arra hivatott, hogy ezeket az adatokat, dokumentumokat, vagyis mindent, ami az itt élő magyarság tárgyi és szellemi emlékeivel és értékeivel kapcsolatos, begyűjtse és tárolja. Szükség lenne egy olyan intézményre, amely délvidéki magyar helytörténeti múzeumként működne, valamint egy oral history archívumot is létre kellene hozni, ahol az elmúlt évtizedekben összegyűjtött interjúkat lehetne tárolni. Ha ez nincs is a stratégiában megfogalmazva, látom a megvalósulási lehetőségét.
